Zuhanás

vedd észbe, lelkecském, ezt a világot

már reggel a düh tárja égre; borsódzik a hátad

halljuk, lent a ház üzemében

cseng a rajnai vízesés, őrjöng millió üvegcserép

ömlik, nem tudható, mibe, hova – kiáltva

vethetted magad ágyra, kaszabolt, járt a hang körülötted

fölhallatszott hozzád esedezése

balszerencséjéhez – a ház nem téged átkoz

tanult varjúlidérc vagy mégis idefönt

aki szinte ránk hoz minden kellemet, hol az élet

semmit nem tartogat már, rá se szorulna más: volna közös

végül csak kezünk pangása kezedben

senki lelke a lelkünkben – mindennap így feküdnél

fulladva, látod, sebző-fájó törődéseink alatt