Megszólaló
Szeretem a lépteket a képzelt léptek előtt,
szeretem a pázsitot, az álmot és az édesvizeket,
kilenc kimondhatatlan dallamot sodródva sötétben,
és mindig ugyanazt a partot az égi folyóval.
Cseppek ezüst dobjai peregnek sziget és szárazföld
között, de ha némaságra vált, akkor megérted a folyót:
itt vagy még a kövek és gyökerek fölött, és épp a
félcsendből hallhatod, milyen kevés szeráf dúdolgat.
A rozsdás kék hidaknál kiderülhet, hogy már halott
vagy, és szived a nagy husáng legény csak a feledéssel
virágzik. De ez az óra, amikor a föld alól kell kiszállni
magasra, és céltalanul gyülekezni, mint a rideg sirályok.
A félelem és félni a félelemtől egy és ugyanaz,
a fény is útvesztő, hát még a magány és a sötétség…
és a felhők vékonyka gallyból összetűzött magasán
is nyílhat szakadék vagy reménység vagy bolyongás.
Mindenki látja, hogy még élek, vagy nem dugtam el
halálom, hogy nem vagyok utolsó a számadáson,
hogy jártomban elbirom a törékeny és titoktalan
világot, és megértem, fától fáig haladva megértem:
minden csend a mennyen a pokolba vezet.
És ahogy egyre többen tolongnak, az a pokol,
ahogy egyre többen hencegnek nyíltan a semmivel,
az a pokol, s ahogyan tíz évig semmire nem kerül sor.
Túlélek, de üres vagyok az isten városában naponta.
Eggyé válok pőreségben az egész emberiséggel, s hogy
semmim nincs, senkinek se szólok, de beszélnem kell
a némákkal, akik remekművet faragnak a hallgatásból.
Így megyek, csak ilyen gondolatok közt férek el saját
szivemben. A föld mindenkinek föld, mindegy, hogy lefele
vagy felfele menekül. Látom, a holtak ellen fog össze
felejtés, kín és játék. De hogy vagy, az megér néhány lépést.
Felv. 2016. május (Kötetben: Jel a semmiről, Napkút, 2009)