Megszólaló
Tűnődni langyos köre ültem,
gyíkként nyúlnak el lábaim,
S gyík rezzen, ím, a törek fűben,
mint sivatagi napverésben
zsibbadt imából beduin.
Rezzenek én is, összetörve
az aranybúrát körülöttem.
Fáradt vagyok. De csendéletbe
merevedni nincs semmi kedvem.
Fáradt vagyok, s betelhetetlen.
Úgy fogadom magamba ezt a
napszentülést, mint esőt a földek.
Bőröm a vörös fényt szivacsként issza,
mintha soha már, soha többet.
én soha eddig. Mint gimnazista-
korom első igaz-szerelme:
előtte, utána reménytelenség.
Csak a van-pillanat hajlik szívemre,
hagyom hát, hogy rendjén minden beteljék –
így leszek a múltak fejedelme.
utazom mindig a lenyugvó Nappal,
így köszönt mindig új ébredés.
Állok bár mint koldus sarkon kalappal,
én mindent újra-élek minden nappal –
tengernyit éltem már, de mind kevés.
Megnyugszom egyszer majd, szívemnek fogytán,
De addig zaklass csak, hangyálló vérem!
Sötétebbre égjek bár a koromnál,
így állok – s fekszem majd hófehéren.
Zaklass csak addig, te, hangyálló vérem!
Műfaj: vers
Szerzői jog: a szerzőnél