Megszólaló
Mintha értem, a földön akart volna
feltámadni, úgy sistergett nyomomban
a vihar. Tüdőmeleg párapelyhet
leheltem, sebet szurkáltam a szélbe
rézsút testtel, gerelyként széthasítottam
a tért, míg a repedt felhők morogva,
hályogosan gomolyogtak. Szívemnek
hajolt, szívott, velőmet követelte
a földre zuhant ég. Úgy botladoztam,
mint a legelső vagy legutolsó
ember. Oldalamon lopakodó fák
szűköltek a fojtott, vasszürke tájban:
vártam, mint reszkető állat, de zokszó
nélkül, a fenyítést. Pattogva, szórtan
peregtek a szemhatárra a szikrák,
majd a bokrokra fröccsenve, ziláltan
sorvadoztak. A csoda a veszély,
amelyben még ráismerünk magunkra.
Hozzám szólt a dörgés, hozzám a villám,
engem kettőzött hasadva az égalj.
De kevés voltam, hogy félsóhajokkal
enyhítsem önmagam s körben az éj
haragját. Hegyes hangokra szakadva
megütődtem egy suvadt, sárga sziklán,
elforogtam egy keselyű szemében.
Darvak löktek, kerengő fellegek
ringattak, egy égi fűszál hegyén
lapultam századokig észrevétlen.
Higgadt voltam, hogy megérinthetek
egy kósza sugarat, mely a sötétben
is érik és izgatja a tömény
teremtést. Most nyugodt vagyok veled.
Felv. 2016. május (Kötetben: Boldog ólom, Kalligram, 2006)