Megszólaló
Lélek, ne nézz az éjszakánkba itt!
Állati sírást hallasz mindenütt.
Hazádtól távol űzve, sötétbe kényszerítve,
tudom, hogy egyedül vagy.
Mintha élő, levágott fejek sírnának,
úgy szól a földből hozzád
sötétünk panasza.
És megpróbálod a fényességet idézni,
de emlékezeted elhagy.
Te, szabad, szárnyaló, fázós,
ránk tekintesz és tőlünk visszaborzadsz.
Csókunk borítja a sarat
és hazájának nevezi, bármily
nyomorult szöglete a világnak.
És elfog a szorongás eszelős csókjainktól:
eged talán a képzelet szülötte, nincs is,
akkor hát itt kell leélned teljes,
téves életed, ahogyan annyian mondják.
Romlásodra van a benépesült hely,
ahol a legártatlanabb fű is elrohad,
ahol a rohadásból a győztes fű kihajt –
és kísértenek a gyilkos örömök,
valami kivonódik belőled,
száraz leszel, szálkás, sebző.
…
Hová jutottam, hogy ennyire
fontos ez a város, bukásom színhelye.
Az utcára hordott lomokhoz térdelek
és berendezem velük új világomat.
Irigylem a test egyértelműségét,
szomjazom a bőr tapintását.
ahogy Isten látását szomjaztam azelőtt.
Egy nő homályos útjain járok,
aki arcának verejtékével keresi kenyerét,
aki fodrászhoz megy és aggodalmasan
nézi magát a tükörben,
aki levelet ír és azt hiszi, verseit,
címezettje a világ.
Sétáiban ott vagyok vele a mérgezett
levegőn, sóvárgásaiba beleveszve,
ahogyan egy férfi száját nézi,
én, a halhatatlan lélek, a testbe
kényszerítve egy vagyok vele.
De ha feljön a szemlélődés
holdfényes ideje, az éjjel,
kirántom a földből az ingatag cölöpöt,
és láncomra fűzve vonszolom a végtelen
udvarin, és hallják odafönt
a szörnyű rohanást, a kaput átszakítva
árkon-bokron át, vérző hang, futok,
mintha hátamat tépte volna föl,
mintha hasamat lyuggatta volna végig a vas,
a kifulladásig meg-megállva,
majd kapva új futásra kárhoztatom
a döntést, ami nem az én döntésem,
a sorsot, ami nem az én sorsom,
idegen akarat.
Álmában bosszút állok a testen,
megcsúfolom félbemaradt találkozásait,
erdői helyébe egy haláltábor megcsonkított
fáit ültetem, szeretteire farkas-álarcot
teszek, és fölgöngyölöm egét
mint egy könyvtekercset.
Ha marad időtök, ha van szavatok rám is,
ha szemeteket a képzelt Úrra fölemelitek,
ha képzelt szemeteket le tudjátok hunyni
ennyi fényesség előtt,
ha elvakít titeket ami nekem nem látszik,
folyamodjatok értem!
A jáspislépcső alján, az arannyal
átszőtt szőnyeg előtt, a hozsannázók
között némán állok,
LÉLEK KÉPZELGÉSE, TEST.
Mozdulataim eltörték a levegőt,
lépéseim eltaposták a titkos nyomokat,
betegségben, virrasztásban, böjtben,
gyalázatban, mint csaló,
mint ismeretlen és halálraszánt,
mint összevert, de belé nem halt, könyörgök.
…
Vérző rózsáimat önként átadom,
szemem világító sugarát boldogan kioltom,
fogaim vakító nevetése elhal,
nem remegek választottam előtt,
mikor kezemből kiveszi a virágot,
mikor arcomról letöröl minden órát,
csak a végső sápadtság óráját nem,
mikor szemem elől szerelmes gyermekem
eltakarja,
a hely utoljára fölujjongó képeit
lüktető hártyába vonja, hogy neki
szülessenek meg újra szégyenben és gyönyörben
Mikor a test romlatlanságba öltözik,
a halandó halhatatlanságba,
mikor a Föld kietlen és puszta lesz megint.
Műfaj: vers