Anima

Contributors

Megszólaló

Lélek, ne nézz az éjszakánkba itt!

Állati sírást hallasz mindenütt.

Hazádtól távol űzve, sötétbe kényszerítve,

tudom, hogy egyedül vagy.

Mintha élő, levágott fejek sírnának, 

úgy szól a földből hozzád

sötétünk panasza.

És megpróbálod a fényességet idézni,

de emlékezeted elhagy.

Te, szabad, szárnyaló, fázós,

ránk tekintesz és tőlünk visszaborzadsz.

Csókunk borítja a sarat

és hazájának nevezi, bármily

nyomorult szöglete a világnak.

És elfog a szorongás eszelős csókjainktól:

eged talán a képzelet szülötte, nincs is,

akkor hát itt kell leélned teljes,

téves életed, ahogyan annyian mondják.

Romlásodra van a benépesült hely,

ahol a legártatlanabb fű is elrohad,

ahol a rohadásból a győztes fű kihajt – 

és kísértenek a gyilkos örömök,

valami kivonódik belőled,

száraz leszel, szálkás, sebző.





Hová jutottam, hogy ennyire

fontos ez a város, bukásom színhelye.

Az utcára hordott lomokhoz térdelek

és berendezem velük új világomat.

Irigylem a test egyértelműségét,

szomjazom a bőr tapintását. 

ahogy Isten látását szomjaztam azelőtt.

Egy nő homályos útjain járok,

aki arcának verejtékével keresi kenyerét,

aki fodrászhoz megy és aggodalmasan

nézi magát a tükörben,

aki levelet ír és azt hiszi, verseit,

címezettje a világ.

Sétáiban ott vagyok vele a mérgezett

levegőn, sóvárgásaiba beleveszve,

ahogyan egy férfi száját nézi,

én, a halhatatlan lélek, a testbe

kényszerítve egy vagyok vele.

De ha feljön a szemlélődés

holdfényes ideje, az éjjel,

kirántom a földből az ingatag cölöpöt,

és láncomra fűzve vonszolom a végtelen

udvarin, és hallják odafönt

a szörnyű rohanást, a kaput átszakítva

árkon-bokron át, vérző hang, futok,

mintha hátamat tépte volna föl,

mintha hasamat lyuggatta volna végig a vas,

a kifulladásig meg-megállva,



majd kapva új futásra kárhoztatom

a döntést, ami nem az én döntésem,

a sorsot, ami nem az én sorsom,

idegen akarat.

Álmában bosszút állok a testen,

megcsúfolom félbemaradt találkozásait,

erdői helyébe egy haláltábor megcsonkított

fáit ültetem, szeretteire farkas-álarcot

teszek, és fölgöngyölöm egét

mint egy könyvtekercset.

Ha marad időtök, ha van szavatok rám is,

ha szemeteket a képzelt Úrra fölemelitek,

ha képzelt szemeteket le tudjátok hunyni

ennyi fényesség előtt,

ha elvakít titeket ami nekem nem látszik,

folyamodjatok értem!

A jáspislépcső alján, az arannyal

átszőtt szőnyeg előtt, a hozsannázók

között némán állok,

LÉLEK KÉPZELGÉSE, TEST.

Mozdulataim eltörték a levegőt, 

lépéseim eltaposták a titkos nyomokat,

betegségben, virrasztásban, böjtben,

gyalázatban, mint csaló, 

mint ismeretlen és halálraszánt,

mint összevert, de belé nem halt, könyörgök.





Vérző rózsáimat önként átadom,

szemem világító sugarát boldogan kioltom,

fogaim vakító nevetése elhal,

nem remegek választottam előtt,

mikor kezemből kiveszi a virágot,

mikor arcomról letöröl minden órát,

csak a végső sápadtság óráját nem,

mikor szemem elől szerelmes gyermekem

 eltakarja,

a hely utoljára fölujjongó képeit

lüktető hártyába vonja, hogy neki

szülessenek meg újra szégyenben és gyönyörben

Mikor a test romlatlanságba öltözik,

a halandó halhatatlanságba,

mikor a Föld kietlen és  puszta lesz megint.

 

Műfaj:  vers