Megszólalók, közreműködők
Megszólaló
Sumonyi Zoltán beszél az általa választott versről, melyet felolvas
Elég korán fekszem le mostanában.
Nem olvasok. Fáradt vagyok nagyon.
Még nézek némely holmit a szobában,
S ha megmozdulnak: este van, hagyom.
Az irógép megáll a levegőben,
Rá visszanézek én is, süllyedőben.
Felébredek, a torkom szomju-száraz,
Az órán éjfél, nemrég este volt.
Nem is tudom, az asztalon pohár az,
Vagy csak valami kétes, szürke folt?
S elalszom újra, szomjasan, hitetlen,
Hisz annyi szomjuságom enyhitetlen.
Únt szörnyeteg, a keltőóra csönget.
Ott túl az utcán még az éj suhan.
A langy homályt, az álmot és a csöndet
Lemossa rólam a hideg zuhany.
Teát iszom s utána dideregve
Megindulok a reggeli hidegbe.
A villamosra futtában kapok fel,
Itt múlik csak a reggeli közöny,
A kocsiban oly ismerős a sok fej,
S kemény kalappal álmosan köszön,
De túl a dombok más irányt mutatnak
Az érzékeknek és a gondolatnak.
Még kipihent a szervezet, s a vérben
Ilyenkor még kering a ifjuság,
Most érdekel az élet és megértem
Komoly derűjét, méla ritmusát,
És kedvelem, ha újra visszatérnek
Ütemei a napnak és az évnek.
Most örülök mindennapos utamnak,
Még megragyog a szem, ha széttekint,
És jólesik, hogy konokul rohannak
Az órák és majd este lesz megint,
S az ember, aki erre-arra vágyik,
Nem jut tovább, hanem a vetett ágyig.
És jólesik, hogy látható a pára,
És tudni, hogy az utakon a sár
Majd csilló jéggé fázik nemsokára,
S jó, hogy utána nyár jön, újra nyár,
S igy napról napra menni, visszajönni –
A végén mégis illik elköszönni.
Mint függöny, mit egy lusta kéz tovább ránt,
Ugy vonul el a táj fölött a köd,
Az ablakon át kiröpül az ábránd,
Csapong a szürke tengerár fölött,
S alámerül a télies lapályra,
Hol elhagyottan áll a labdapálya.
Itt fönn, a három emelet magasban
A megszokás s a kellemes meleg
Felhője száll, és egy-egy óra lassan
És kézzelfoghatóan ellebeg.
A számok sorakoznak a papíron.
Hosszú a nap - de biztosan kibírom.
Tisztul a köd, hogy elmegyünk ebédre,
S a téli, vékony napsugár ragyog.
Félóra csak. Lehet nyújtózni végre,
S egy percre még tán boldog is vagyok.
Szegényes itt a föld, a füst, a gyárak,
De színe oly finom a napsugárnak.
És jó ilyenkor járni, inni, enni,
A hús, a bor, a fák, a szél, az ég,
De rossz utána ujra visszamenni,
De most az élet visszás semmiség.
Mi volna most a lélek legszebb álma?
Csak egy magányos pamlagot kivánna.
Az évek alól fölbuzog az emlék:
Hisz így hevertem én ebéd után...
Ha egyszer még oly gondtalan pihennék
Egyéniségem cifra trónusán,
S amíg a szív fanyar szeszélye tombol,
Ha udvarolnék merő unalomból.
De elmúlik a nyűgös, furcsa szájíz,
A hős szeszélyhez nincs ma már közöm.
Az emléket legyűröm és ha fáj is.
Hat óra elmúlt. Lassan öltözöm.
S már önmagamban sem kettős a dalnok
Alakja meg a lomha hivatalnok.
Mert eggyé válik minden, ami kettő,
S mi nem találkozott, de küzde csak,
Már bennem minden egyesülni-kezdő,
Inog, remeg s omolni összecsap,
Hullámverése csapkodja a múltat,
Az öntudat is egyre elfogultabb.
De így helyes. Hisz únom már a részek
Határait, a büszke tényeket,
Inkább a zűrös, áradó egészet,
A köd mögül kisejlő lényeget,
S bár bennem is feszeng a szégyenérzet,
Elvállalom, amit kínál a végzet.
Vállalhatom, hisz nincs okom panaszra,
Nem kell szaladni már a nők után,
Szeszélyt keresni minden új tavaszra,
És csavarogni Pesten és Budán.
Télen hevét és nyáron enyhe hűsét
Kinálja most az édesízű hűség.
Igy élek bástyájában önmagamnak,
A kifelé-vágy visszaveretett,
A régi jóbarátok messze vannak,
A vonzó, oldó férfiszeretet.
A kiábrándult, fájdalmas sötétnek,
Korszaka ez a mélybarlangi létnek.
Mint barlangba, úgy lépek a szobámba,
S mint rejtett fényű mécses, úgy lobog
Az asztalon a zöldernyőjű lámpa.
Papírok, könyvek, tárgyak, bútorok,
Unalmas, semmi limlom volna minden,
Ha nem járnál itt, kedves, könnyű ingben.
Hát megtanultam élni. Ámde könnyebb
Aludni. Ott künn kék az éj, az ég.
Testőreim bólintanak, a könyvek,
És néhány árva cigarettavég.
Az ágyban fázva felhúzom a lábam.
Korán, korán fekszem le mostanában.
Hangfájl