Megszólaló
A Jó, miközben terét kitölti,
Csomókat köt, gátakat szakít;
Mindent, ami rosszkedvű a földön,
Önképére formál egy napig –
A férfit, ki bőrén kívül őrzi
Díszeit, mint testhatárait,
Pőrén látja, ahogy anya szülte,
És a fülébe súg valamit.
Először így szól hozzá:
„Krőzus vagy, mert birtokod határa
Többet kerít be, mint önmagad:
A gép, míves meghosszabbítása
Tagjaidnak, még az is te vagy;
Miniszter képében tíz beszélő
Szerszámot forgat az akarat;
Bő uszály kísér, s az elveidről
Portád és portálod vallanak.”
És másodszor így szól:
„Addig érsz el, ameddig az ország;
S bár csupán bőröd páncélja véd,
Autód üvegét hiszed határnak,
A Ház falát, zakód szövetét…
S jaj neked, hisz udvarod halandó;
Testében hordozza végzetét,
Míg sztrádát fal, úszik, távbeszél a
Kényes részek összege, a gép.”
Harmadszor pedig így beszél:
„Mondj le! Mondj le! Mondj le díszeidről,
Melyek irhádról lefoszlanak.
Képviseld a tükörbeli képet:
Lelkednek tartalma csak te vagy.
Távozzon tőled a felelősség,
Mielőtt vállad elnehezül,
És temetkezz megtartó magányba,
Magad borát kóstold egyedül.”
Végül, negyedszer, így szól:
„Megkönnyebbülsz, hogyha a szabadság
Szelleme hajnalban itt terem;
Elválik, meglásd, az egy a mástól,
A saját és a testidegen.”
A Jó szőnyeget terít a térre,
Azon lép elnöktől elnökig;
Izzik, miközben terét kitölti,
S a zenitre rakétát röpít.