Szülői sírnál

Úgy lépkedek a kihalt temetőben,

mintha néptelen utcán igyekeznék

hazafelé, bár mind ideköltöztek,

követik, ahogy kapu mögül lesték

érkezésem, egy kintrekedt vénasszony

nyaka csikorog csupán, vontatottan,

mint akitől meg kellene ijedni,

de én attól a négyszögölnyi jusstól

félek, amelyre viszem, s ahogy illik,

elhelyezem a pesti virágcsokrot,

éppen akkor, a földig hajlás közben

jutok a legközelebb szüleimhez,

s fölsejlenek, mert nem láttam holtukban,

azt hiszem, élve vannak eltemetve,

tán azért gyújtok gyertyát, hogy a józan

kegyelet a figyelmet elterelje

a lángra, mely akár a röpke orsó 

füstöt fon a lassan fogyó viaszból.