Megszólaló
A tél utolsó napjaiban kezdték el mindig, lovas kocsival,
kistraktorral, kézi taligával hordták, kinek mije volt, nekiálltak
a gazdák betömni az olvadás okozta gödröket és vájatokat, hogy
mire elkezdődnek a munkák, használható legyen az egyelőre még
szinte járhatatlanul puha út, elképzelni sem tudom, honnan
szerezték azt a sok törmeléket, de láttam, emlékszem, hogy egyre
csak hozták az öreg, málladozó, másra már használhatatlan
téglákat, elrepedt tetőcserepeket, törött kerámiákat, formátlan,
megbarnult betondarabokat, és miután lapáttal vagy üres
festékesvödörrel kimerték a vizet a mélyedésekből, oda dobáltak be
mindent, így ahol addig poshadt sárgödör állt, most
törmelékhalmok emelkedtek, mert jól meg kellett rakni, viszont
nem volt szabad ledöngölni, a sár úgyis lehúzta egy idő után
a tölteléket, s így, mire néhány nap múlva visszatértek, ismét
mélyedéseket találtak, de már sekélyebbeket, ezeket aztán ugyanúgy
feltöltötték, csak kevesebb anyaggal, s ez így ment heteken át, míg
végül járható lett az út, a gazdák pedig a tavasz érkeztével
könnyedén kijuthattak kertjeikbe, hogy felélesszék a növényeket,
sem írni, sem olvasni nem tudtam még, amikor megismertem
a sarat, kivittek és megmutattak neki, míg ők a gödrökön dolgoztak,
engedték, hogy játsszak vele, ha belenyomtam a kezemet, hideg volt,
de felső rétegeiben már megejtően engedékeny, akkor mi most
barátok lettünk, mondtam neki, pedig fogalmam sem volt róla, hogy
valóban összefonódott az életünk, bámultam csak, ahogy a gazdák
egymás után öntötték bele a magukkal hozott anyagot, idén
éhesebb, mondogatták, s ebből rájöttem, hogy az összes korábbi év
minden törmeléke ott van a mélyén, mint az emlékek, de ezt nem
mondtam akkor, szótlanul álldogáltam csak a sár partjain, meg sem
sejtve még, hogy én magam is mindenestül az övé vagyok.