Részlet Szentkuthy Miklós életút-interjújából

 

   Valamikor úgy terveztem, hogy lesz az önéletrajzi vallomás-sorozatom, amelynek a címe lészen Frivolitások és hitvallások, az alcíme, hogy úgy mondjam, vagy impresszuma leszen az, hogy „Kabdebó Lóránt magnó felvétele és beszélgetései alapján válogatta és szerkesztette Tompa Mária”. Ez lészen majd ez a könyv, amely a magnóban elhangzik. Állandóan gépelik, már az ezredik oldalnál tarunk. Tompa Mária már válogatott is, és szerkesztett, és bejelentette, hogy 700 oldalt máris kihúzott. Esküszöm, hogy így van, de még folytatja. Úgyhogy a végén majd meg fog jelenni, esetleg, ha megjelenik, egy kis notesz: Egy paksi búvár végrendeletéből – Válogatott bölcs mondások.

   Na, kérem szépen, ma a színházzal és a drámával való kapcsolataimról akarok beszélni, beleszőve, amennyire lehet, egyéb dolgokat is: nagy olvasmányokat, esetleg utazásokat és egyéb élményeket színezésképpen, de remélem ezen színeződések, elszíneződések nélkül is elég színes maga a téma. A színházzal, a drámával, színészettel, komédiával, kabaréval, és mint majd később kiderül még sok minden egyéb ezzel rokon műfajjal vérfertőző rokonságban és kapcsolatban vagyok.

 

   Na most, kérem szépen: a dráma, a dráma, a dráma. Engem sokszor, először, és nem utoljára, ahogy, last but not least, ahogy Shakespeare mondja, egy egészen ártatlan szót kénytelen vagyok használgatni, majd megmondom, miért mondtam azt, hogy „használgatni”. Szóval, hogy miért nem írok drámát, én már megírtam a Metaforacímű bűbáj napló jegyzeteimben, van egy ilyen könyvem, hogy Az egyetlen metafora felé, itt van, de abból most nem olvasom fel, csak itt van. Ez 1935-ben jelent meg. Ezek tulajdonképpen kitépett napló lapok, amilyeneket a Prae megjelenése után, amely 1934-ben játszódott le, ’35-ben adtam ki, mert az újságírói kritikák kvázi úgy beszéltek rólam, mint valami homunculusról, valami intellektuális műanyag szörnyetegről. Gondoltam kiadok ilyen napló jegyzeteket, hogy lássa az olvasó közönség. Senki sem olvasott, az egész egy akadémikus hülye kifejezés: „olvasó közönség”. Mert nekem se akkor, se most, se a jövőben olvasó közönségem nincs, engem már evvel áldott meg az Isten, és ebben úszkálok szépen halálomig és halálomon túl.

 

   Hogy miért nem írok drámát? Ezután később televízióban is volt valami színházi kerek asztal, vagy mit tudom én, mi a fene, és ott is faggattak, hogy miért nem írok drámát. Először is azért nem írok drámát, mert nem tudok drámát írni. Jó vicc ugye? Assisi Szent Ferenc miért nem futballozott, hát nem tudott futballozni. Ja, de miért vetődik fel a kérdés? Azért vetődik fel a kérdés, mert a könyveimben rengeteg drámai szituáció van, nagy feszültségek, ez az, minden csuda. Na de viszont óriási különbség van nagyfeszültségű szcénák és szituációk ábrázolása, és ezeknek sorozata között, és az igazi dráma között. Az igazi drámához cselekmény kell, izgulni kell, hogy mi lesz tovább, mi lesz a vége, nálam ez nincs. Rendkívül feszült szituációban, én ilyen jó krimi dolgot nem tudok csinálni, hogy izguljon az ember, hogy mi lesz a vége. Kerek asztal televíziós izé-mizé alkalmával, emlékszem, a Szabó Magda – aki akkor kapott rá a dráma írásra – kérdezgetett engem, és miután én megmondtam, hogy én televagyok metaforahalmazzal, amit nem bír a színpad. Régebben tele voltam lélektani elemzésekkel, amiket alaposan meguntam, mint mindjárt beszélni fogok róla, úgy hogy ez sem alkalmas a színpadra. Szintén beszélni fogok, ez mindig olyan kétségbeejtően fenyegető, de hát ott egye meg a fene.

 

   Shakespeare-ről fogok beszélni röviden, hogy milyen rettentő izgató hatást tett rám, és tesz rám. A shakespeare-i drámákban az a lényeg, ott történt a csoda, bár nem szeretem az ilyen vásári kifejezéseket, bár ez valóban csoda, hogy három van benne. A cselekmény mérhetetlenül izgalmas. Szóval Agatha Christie, akár Hamlet, akár Rómeó és Júlia, a cselekmény borzasztóan izgalmas, bonyolult. Kettő: jellemábrázolás igen, és pszichológia, van benne emberismeret. És három: végtelen gazdag költői kifejezések, metaforák, hasonlatok sziporkáznak, a barokk költészet minden szó színjátéka benne van. Valami csodálatos véletlene a sorsnak, hogy valaki egy személyben Agatha Christie, barokk metafora, szökőkút, és ha tetszik, Freud Zsigmond, szóval pszihológus és emberábrázoló. Ez valóban, azóta ilyen ragyogó hármasságban nem fordult elő.

 

   Említettem, pikáns folytatás, hogy azzal indokoltam többek közt, hogy nem írok drámát, mert abba nem fér bele az emberek túl részletes lelki elemzése. Az emberek lélektani ábrázolásával, egy idő multán – ez vonatkozik 40-50 évvel ezelőttre –, torkig voltam. Mondanom sem kell, hogy Proust irtózatos hatást tett rám, és végigolvastam, és Freudot is végigolvastam, kvázi majdnem mindent. Zárójelben, és azon kívül megjegyezve, hogy a Proust-féle lélekábrázolásnak és a freudi lélekelemzésnek egymáshoz az ég világon semmi köze nincs. Az útszéli ember – ha egyáltalán törődik ilyesmivel az út szélen valaki – hát psziché, psziché. Akkor Freud és Proust egy pitlibe van beledobva, ami nagyon hibás dolog. Mert csillagászati távolság van a freudi lélekelemzés és a prousti lélekábrázolás között. De akár Freud, akár Proust, én már úgy egy idő után meguntam a sok-sok lélekábrázolást, és akkor jött vonzalmam a bábszerű ábrázolásra, a bábszínházhoz, hiszen már a Prae-ben is az egyik főhős egyAntipsyché című folyóiratot szerkeszt, ami persze nem a lélek tagadása, valamilyen vurstli materialista szempontból, hanem a Klopstock túlzott lélekábrázolás ellen szól, a lélek elemzésről. Arról nem is beszélve, amit pszichiáter és pszichológus barátaimmal sokszor megtárgyaltam, hogy – röviden mondom, szokásomhoz szerint, mint mindent röviden, a mai beszélgetés is a tacitusi tömörségnek a sikító mintája, egyszerű, puritán rövid szavakkal percek alatt végzek minden gondolattal, erre nagyon büszke is vagyok – na, szóval a pszichológus barátaimmal sokszor beszélgettem, nagy vita tárgyát képezte, hogy azt mondtam mindig, és mondom ma is, hogy a lélekábrázolásból azért ábrándultam ki, illetve azért untam meg, azért hagytam ott, mert az emberi léleknek az úgynevezett legbonyolultabb komplexumai is egy pár szimpla sémára mennek. A lelki élet rendkívül szimpla, rendkívül szimpla. Meg lehet számolni, a komplexumok is szimplák, ugye. A lelki életünk rendívül primitív. És az emberek, hogy: jaj de bonyolult helyzet, jaj de összetett, jaj de paradox, jaj de ambivalens, jaj de polivalens, és még mit tudom én, milyen szép francia vagy spanyol apácanevek: Ambivalencia nővér, Indolencia nővér, mit tudom én, mit tudom én... Szóval akármilyen komplikált dolog, tulajdonképpen rendkívül primitív sémákra lejt ki az emberi lélek. Ezzel szemben a fizikai létünk, a bőrünk a csontunk, az idegünk, a csontvelejünk és minden testi létünk az hyperkomplikált. Az borzasztó, szinte megismerhetetlen. Csak az SZTK orvosok tudják ennek a titkát. De egyébként megismerhetetlen, hogy itt mi van a testünkben, a bőrünk alatt és a bőrünk fölött. Milyen komplikált a szervezetünk, és mit csinálunk: egy mozdulatot, zabálunk, közösülünk, szülünk, megdöglünk, és néha így csinálunk, ugye? Aztán kész. Nem röhögtető és fantasztikus, hogy az Isten, vagy nem Isten, a Doktor Ignoramus Supremus, vagy a mit tudom én ki, aki ezt az egész marhaságot itten keveri, teremtette ezt a hyper komplikációt év milliárdokon át, ezt a rengeteg ideget, bőrt, izmot, sejtet, biokémiát, minden fenét, azért, hogy ezt a kezembe vegyem, egy kolbászt megegyek, egy nőt megizéljek, időnként beteg legyek és megdögöljek. Hát mi ez itt, miről van itt szó?! Tisztelt közönség, miről van itt szó? Hasonlatképpen mondom, ugye, hogy milyen hyperkomplikált az ember anatómiai, biológiai, biokémiai és minden nyavalyás szerepe, milyen komplikált. A funkció? Az végtelen primitív. Galambok csipegetik ott a magot a párkányomon, annak a galambnak a tolla, a tollának a mikro-mikro része, a gyomra, az idege, a mindene, hyperkomplikáció. Mindig újabb és újabb dolgokat fedezünk föl. A lélek élete épp ilyen primitív. A lelki élet, a legkomplikáltabb, freudi rafinált csemege-komplexum, az is egy silány, sematikus vacak, ahhoz képest, hogy milyen bonyolult az emberi szervezet. Tehát a gyakorlati funkcióink rendkívül szegényesek és primitívek, és a lelki életünk rettentő szegényes és primitív, ahhoz képest, ami ebben a pillanatban az ő hasnyálmirigyében, a maga halántékában, a Ferkó – na, indiszkrét nem akarok lenni – benne megy végig.

 

   Tehát ez az egyik oka volt, hogy egy kicsit elfordultam a pszichológiától, és mondom a Prae egyik főhőse Antipsyché című folyóiratot indít. Megszerettem a bábszerű ábrázolást, úgyhogy írtam is bábdarabokat szándékomból és felkérésre. A bábok iránti vonzalmam határtalan. Nem játék az, hogy az Orpheus című művemnek egy része ezt a címet viseli, hogy Vallomás és bábjáték. Ami nem egy link, futó, vizenyős metafora, hanem konkrét szeretete a báboknak, és az egész világnak bábszínházként való felfogása. Persze felfogom másként is.