Megszólaló
– Nem tudok aludni. Elmeséled még egyszer azt a régi történetet az ősapánkról? Tudod, ami arról szól, hogy hogyan szereztük meg ezt a várat! – kérlelte László.
– Már annyiszor elmeséltem, de legyen, ahogy akarod! – nézett ki az ablakon az apja, mintha a hold hatalmas tányérjáról olvasná ezt a réges-régi történetet.
Hunyadi János meséje
Ükapád hosszú vándorlás és éhezés után, a sötét erdők és a magas hegyek kellős közepén, egy elhagyatott várra bukkant. Amikor belépett a nyikorgó kapun, hiába kiáltozott, nem felelt rá senki, csak egy farkas vonyított a távolban, és az ükapád azt gondolta róla, te is olyan magányos vagy, és nincstelen, mint én.
Legnagyobb meglepetésére a vár ajtaját is nyitva találta, de odabent olyan vastag pókhálók lógtak, hogy kézzel el sem tudta tépni, ezért karddal kellett átvágnia magát rajtuk, és akkora pókok ültek a sarkokban, mint egy pulikutya.
Miután végzett az óriáspókokkal, leült a poros asztal mellett álló, billegő székre, hogy megpihenjen. Ekkor hallotta meg a zajt. Fentről érkezett, a toronyszobából. Innen, ahol most is vagyunk. Sziszegést hallott, ami kétségbeesett károgással keveredett. Először megijedt, aztán összeszedte minden bátorságát, és elindult a csigalépcsőn. Kardját markolva belépett a szobába, ahol olyan látvány fogadta, amihez hasonlóhoz még nem volt szerencséje, pedig látott már néhány furcsa dolgot.
A toronyszoba ablakában egy jókora hollófészket vett észre, amiben kis hollók nyújtogatták nyakukat, és nyitogatták csőrüket. A fészek alatt egy hatalmas, fehér kígyó tekergett, ami körül egy megtermett holló csapdosott. A látvány nem is lett volna annyira különös, ha nem lett volna egy-egy apró, csillogó aranykorona a holló és a kígyó fején.
A kígyó megpróbált eljutni a fészekig, hogy elnyelje a fiókákat. Ezt ükapád nem hagyhatta. Felemelte a kardját, és küzdeni kezdett a Kígyókirállyal, aki méltó ellenfélnek bizonyult, mert az ükapádat jó párszor majdnem megharapta. Végül mégis sikerült felülkerekednie, de mielőtt lecsapott volna a kardjával, a Kígyókirály könyörögni kezdett, hogy engedje el, és megfogadta, hogy többé nem támad a hollókra. Az ükapád hitt neki, és hagyta elmenekülni.
A nagy holló leszállt az ablakpárkányra, és az ősünkre nézve ezt károgta:
– A Hollókirály vagyok. Megmentetted a fiókáimat a Kígyókirálytól. Cserébe neked ajándékozom ezt a várat, amit Hollóvárnak neveznek. Én máshová költözöm a fiókáimmal, egy sokkal eldugottabb helyre, amit senki sem találhat meg. Továbbá fogadalmat teszek a hegyek, a fák, a hold és a nap előtt, hogy népem, a hollók népe, örökké szolgálni fogja a családodat, és naggyá teszi a leszármazottaidat!
– Köszönöm! – hajolt meg előtte ükapád, és már menni készült, hogy minél előbb nekiláthasson a romos vár felújításának, de a Hollókirály utána szólt:
– Várj még! Megjósolom neked, hogy az egyik utódodból király válik, aki messze földön híres lesz az igazságossága miatt, a nép szeretni és becsülni fogja. Dicső emléke örökké fennmarad. A hollók iránti hálából felveszi a Corvinus, azaz a Holló nevet. Hogy fogadalmamat megpecsételjem, adok neked egy pecsétgyűrűt is – nyúlt csőrével a fészekbe a madár, és kivette belőle a csillogó ékszert.
Az ősünk az ujjára húzta.
– Ezt a gyűrűt, ami most az én kezemen van – zárta a mesét az apja. – Ami egykor majd a tiéd lesz. Azóta szerepel a címerünkben a holló, és neked ezért egy holló az egyik legjobb barátod.
– Szerinted én leszek az a híres király? – kérdezte ábrándos hangon a fiú.
(Holnap Kiadó, 2019)