Özvegy Vadász Katalin

Később így mesélték: özvegy Vadász Katalin délben érkezett, mert defektet kapott a busz, a mentesítő járat pedig eleve zsúfolt volt, és a nagy csomagokkal nem lehetett rá fölférni. Nem tudni pontosan, kitől származott az értesülés, ki tudott a defektről, vagy arról, milyen zsúfolt volt a mentesítő járat, ha volt egyáltalán. Talán csak azért mondták így, hogy jobban kitűnjék, kidomborodjék özvegy Vadász Katalin özvegysége és magánya, meg mert a mentesítő járat olyan szép, tágas kifejezés, mintha az angyali seregekre vonatkozna. Azt sem lehet tudni, hogy özvegy Vadász Katalint látta-e valaki leszállni aztán nagy csomagokkal, vagy ezt is csak lendületből mesélték, gondolva, hogy az özvegyasszony nagy csomagok nélkül elképzelhetetlen. Mintha ők maguk is, férfiak és nők, így képzelnék özvegységüket: nagy csomagokat fognak cipelni, bárhova mennek. 

  A déli buszon már kevesebben utaztak – folytatódik a történet –, de leülni azon sem tudott özvegy Vadász Katalin. Középen állt meg, a csuklónál. A harmonikaforma gumiburkolat egy helyen szakadt volt, ha a busz elég gyorsan ment, beáramlott némi hűvös levegő. Özvegy Vadász Katalin beletartotta az arcát a huzatba.

  Korán akart érkezni, hűvösben, mert a megállótól még sokat kellett gyalogolnia a telekig, fél egykor, amikor megérkezett, már hőség volt. Leszállt, letette a csomagjait, és leült a padra az akácok alá. A busz megkerülte a megállót, és visszaindult a főút felé. A sofőr begyorsított.

  Özvegy Vadász Katalin a kék nyomós kúthoz ment, hogy felfrissítse magát. A kút nem működött. Kivette a hátizsákból az ásványvizes üveget, töltött egy kicsit a tenyerébe, és a langyos vízzel megtörölgette az arcát. Megitta a maradékot, és az üres palackot leállította a pad mellé. A palack eldőlt. Felállította, megint eldőlt. Úgy hagyta. Aztán felvette a hátizsákot, és egyik kezében a bőrönddel, másikban a két szatyorral elindult a földúton a telek felé. Egy pillanatra visszanézett a palackra, amit egy széllökés feldöntött, és görgetni kezdett a betonon. Aztán a szél elállt, és a palack nem gördült tovább.

  Általában tíz perc alatt hazaért, de most többször is meg kellett állnia pihenni. A bőrönd füle vágta a tenyerét, az egyik nejlonszatyor elkezdett nyúlni, félő volt hogy kiszakad. Erre a hóna alá fogta, de akkor meg a bőrönd ütődött minden lépésnél a lábszárának.

  Az őr itt felállt, és mutatta, hogyan. Megfogott egy széket, és körbejárta az ivót, aztán mutatta a lábszárát: csupa horzsolás. Bizonytalan volt, mi a cél a cipekedés demonstrálásában, de tény, hogy azon a nyáron több helyszínen többen is elmesélték ugyanígy vagy máshogy, de a lábszárat csapkodó szatyor motívuma mindenütt változatlanul szerepelt: az özvegyasszony tánca, talán így lehetne címkézni a legpontosabban. 

  De akkor válik csak igazán érdekessé a dolog, mesélték tovább az ivóban, ha közvetlenül mellette, utána vagy képzeletben mellé rakva ott van a másik tánc is: az udvarló tánca. Az őr nem habozott ezt is bemutatni, miután letette a széket. Az udvarló tánca a következőképpen néz ki: az előadó kimegy az ivóból, majd kisvártatva visszatántorog,  a homlokát  fogja, a fejét rázza, lábai rogyadoznak. Aztán megint kimegy, megint visszajön, és így tovább, tetszés szerint vagy ameddig a közönség meg nem unja. Hogy az udvarló tánca így nézett ki, hogy ilyen lett, az pedig a következőképpen történt. 

  (Hozzá kell tennem, hogy mindezek a jelek, a történetek és a táncok csak egy darabig, körülbelül június elejétől július közepéig jelentették azt, amit akkor jelentettek, ami mögé ez a történet vetül. Később, két-három hét múlva, ha valaki kiment az ivóból, aztán homlokát fogva visszajött és megint, továbbá ha valaki kezében a székkel az ivóban botladozott, többé nem alkotott egészet, nem volt egy történet része, nem is tekintette senki annak, hanem valami egyéni, alkalmi hóbortot, vagy a részegség valamelyik szokványos velejáróját látták benne, végső soron helyesen.)

  Ugyanazon a napon, amelyen özvegy Vadász Katalin érkezett, az egyik délutáni buszról egy keszeg emberke kászálódott le, hatalmas köteg részint teleszkópos, részint nem teleszkópos horgászbottal, amelyeket lehetetlen volt összefogni, más se bírta volna, hát még a keszeg emberke; leszállás közben belegabalyodott a sok botba, szétcsúszott a köteg, mint a száraz spagetti, a botok egy része kicsúszott a busz kereke mellé, a másik része odabent szóródott szét a lépcsőn. Senki sem sietett a keszeg emberke segítségére, cinikusan és mozdulatlanul bámulták, ahogy a botokkal szerencsétlenkedik, a sofőr pedig sürgetően kiabálta a mikrofonba, hogy „szíveskedjék a leszállást befejezni”; amire a keszeg emberke végképp megzavarodott, és az összekuszálódott botok között, a nyitott ajtóval szemben megállt, és a tenyerébe temette az arcát. Kész, mindennek vége, itt és ezen a ponton érjen véget a világ. Ekkor az ivó közönsége közül valaki vagy talán többen is a segítségére siettek, a botokat összefogták, a busz elment, a keszeg emberkét pedig beterelték az ivóba, amíg valaki szigszalagot szerzett és az egész köteg horgászbotot irgalmatlanul összeszigszalagozta.

 A keszeg emberke szabadkozva és hálálkodva rogyott a székre, ő ezt igazán nem akarta, mondta, én ezt igazán nem akartam, eddig valahogy minden olyan jól ment, és most hirtelen ilyen megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Jártam én már több horgászbottal is horgászni, biciklin is, gyalog is, még a Trabanttal is, ameddig megvolt a Trabant, ami már nincs meg, mert, de mindegy, ez most nem tartozik ide, talán majd valamikor máskor elmesélem – mondta a  keszeg  emberke egy szuszra, és ettől felbátorodni látszott.

– Mit lehet itt kapni, érdeklődött ragyogó kék szemekkel, aztán hirtelen elpirult, és köhögést színlelve krákogta, hogy egy sört kér meg egy kis szilvát. Irma elé tette a sört meg a kis szilvát, amire a keszeg emberke azt mondta: Kálmán, kicsit várt, aztán már nem krákogva, hangosabban megismételte, hogy az ivóban mindenki hallja: Kálmán.

– Néhányan hümmögtek, én is – mondta az őr –, de valahogy mégse lett általános bemutatkozás, ahogy Kálmán szerette volna. Meg is sértődött, felhajtotta a kis szilvát, kitöltötte a sört, és hallgatott egy darabig. 

 Homlokát dörzsölgette, dudorászott, gondolkodást színlelve elbámult, farzsebéből cédulát kotort elő, nézegette és visszatette.

  Aztán felállt, és a pulthoz lépett, Irmához hajolt, és súgott valamit. Irma a fejét rázta. Aztán mutogatott, hogy jobbra meg balra. Irma is mutogatott, a kezüket különféle irányokba lengették, köröket írtak le. Irma a fejét rázta. Kálmán megint elővette a farzsebéből a cédulát, mutatta Irmának. Megint mutogattak. Irma megfogta a cédulát, forgatta, fejét rázta. Nem tudja. Sajnálja.

  Kálmán ekkor az ivó közönségéhez fordult. Hogy őneki nagyon fontos megtudnia, mert ő itt nem ismerős, nem vagyok itt ismerős, esetleg még ha a Trabantom megvolna, ami nincs meg, mert, de ez most nem tartozik ide, akkor esetleg a Trabanttal én is meg tudnám keresni, de ebben a nagy melegben találomra bóklászni, az úgyszólván életveszély, ráadásul semmi sem garantálja, hogy meg is találom. Ja, hogy kit. Hát ez eléggé bonyolult. Katalinnak hívják, ez egész biztos, és itt lakik. Hogy itt nincs  semmiféle Katalin? Nem ismernek Katalint? De hát ez lehetetlen. Katalin maga írta, hogy itt lakik. Hogy néz ki? Nem tudom. Az az igazság, hogy mi csak leveleztünk eddig, érzelmekről, főleg. De hogy hogy néz ki, azt nem tudom. Csinosnak mondott, hatvankét éves. Hogy újsághirdetés? Nos igen, nem szégyen bevallanom, hogy igen. Már mért volna nevetséges. Mit tudnak maguk a mi érzelmeinkről. De szerencsére itt van ez térkép, amit Katalin saját kezűleg … Már adom is. 

  Elvették a térképet, nézegették – mondja az őr.

  Nézték jobbról, nézték balról, alulról és felülről. Ez itt nyilván a buszmegálló, ez a kis fekete jel. Ez meg itt a bányató, ez a kör. Talán. De ez az út itt, az nem jó, mert az a másik oldalon van. Na, itt a másik pont, mellette, hogy én, és egy szív. Ez lesz Katalin. Ez se jó. Ha ez a bányató, és ez az út, akkor ez az én itt a sóderbányában van, az meg nem lehet. Te Kálmán, a te Katalinod a sóderbányában lakik? Kikéri magának, jó, csak úgy kérdeztem. Ez a Katalin nem egy térképész, az már biztos. Nyilván elrajzolta, ami a jobb oldalon van, azt a bal oldalra, ami felül, azt alulra, de nyilván úgy kell érteni, hogy ez az út az az út, és akkor ez az én meg a szív ott van a faházaknál, jó messze, ott, ahol az a nagy villanyízé látszik. – Biztos? – Biztos. – Jaj, de jó.

  Kálmán visszaült a helyére, és kért még egy kis szilvát meg egy sört. Megnyugodott, mosolygott. Most felkészül, mondta, most lelkileg felkészülök a nagy találkozásra. Lehet, hogy követtem el hibákat az életemben, ki nem, na ja, de most nem fogok. Bár az nem biztos, hogy a horgászbotokat el kellett volna hozni, lehet, hogy Katalin nem örülne neki. Erről eddig elmulasztottunk levelezni, a horgászszenvedélyemet valahogy, a fene egye meg, nem írtam meg neki. De hát ez nem olyan szenvedély, olyan káros, mint a dohányzás meg az ivás meg a kártya, nemde? Ez egy egészen ártatlan szenvedély, nem is szenvedély, kedvtelés. Nyilván ezért nem írtam meg, mert szóra sem érdemes. Olyan, mint hogy fehér zoknit hordok, vagy kék zoknit hordok. Ezek nem perdöntőek egy ember jellemét illetőleg. De azért na. Sérthet bizonyos érzékenységeket, ha valaki például elveti az erőszakot, az nem szereti a horgászatot sem. A vegetáriánusok, például. Vagy azok esznek halat? Nem lehet, mert a hal is állat, vagy mi. Katalin pedig általában elveti az erőszakot. Erről sokat leveleztek. A férje, aki szerencsére meghalt, erőszakos ember volt. Dúvad. Így írta Katalin, a Géza valóságos dúvad volt. Sokat szenvedett tőle szegény. Még egy kis szilvát. Igen, sört is.

– Hogy tudja, ki az? tényleg? Maga csinálta meg neki tavaly az ablakot. Mi volt az ablakkal? Ja, hogy a vihar. Az akkor nem baj. Azt hittem, a férje tört-zúzott. Hogy akkor már nem volt meg? Hál’istennek. Na és Katalin? Tényleg csinos?

  Az ember, aki megcsinálta tavaly özvegy Vadász Katalinnak a vihar betörte ablakot, elmondta, hogy Katalin valóban csinos, korához képest mindenképpen az, csendes-rendes, csak beszéd közben néha olyan furcsán  rángatja a száját, így ni, de ez végül is nem ront az összbenyomáson, hogy csinos, ráadásul ahhoz képest, hogy hatvankét éves, már ha valóban annyi, mert azért nem tenné a kezét a tűzbe, amit egy nő, ráadásul hatvan fölött, a saját koráról elárul, és hogy itt meg itt lakik. Kicsi, de kellemes faház, nagy fenyő a kertben, arról lehet megismerni, a környéken a legnagyobb. Még annyit, hogy kicsit közel van a szeméttelep, ami déli széljárásnál esetleg kellemetlen, de most éppen nincsen déli szél.

– Remek – mondta Kálmán –, most már mindent tudok, semmi akadálya sincs, hogy azon nyomban elinduljak. Hogy itt hagyhatná-e akkor tehát a horgászbotjait megőrzésre, mert most már egészen nyilvánvaló, most, hogy végiggondolta, hogy horgászbotokkal nem állíthat be Katalinhoz, aki a dúvad férjétől annyit szenvedett, s az erőszakot ennek következtében gyűlöli és elveti.

  Itt hagyhatja. Jaj, de jó. Indul is.

  De nem indult el, hanem kért még egy kis szilvát, mondja az őr. Sört most nem kért, mert még nem itta meg az előzőt sem.

– Jaj, nem könnyű – mondta. 

  Hónapok óta erre készül, és most lám, itt áll a megvalósulás küszöbén, ez azért nem egy egyszerű helyzet. Mert mit mondjon például. Bármit? Nem az a lényeg, mit mond az ember? Nos, ez nem biztos, hogy így van, a szavak rendkívül fontosak és perdöntőek egy ember jellemét illetőleg, ráadásul a bármiből mégiscsak mondani kell valamit, a rengeteg bármi közül, mégpedig egy valamit, és pont az nem mindegy, hot mit. 

  Mit lehet az özvegynek mondani, ha azt mondaná például, hogy itt vagyok, Katalin, megjöttem, az jól venné-e ki magát, mert lehet, hogy rosszul venné ki magát, hiszen ha az özvegy vizsgáztatni akarja, afféle próbatalálkozásra engedte magához, akkor ez a mondat igencsak rosszul venné ki magát, ez a mondat egy csapásra mindennek véget vetne, pontosabban elejét venné. Hogy miért? Tudja a fene, valamiért. Valamiért úgy érzi.

  Hogy: Katalin, ez a gyönyörű nap egy gyönyörű kapcsolat kezdete? Hogy éjjel majd a holdfény ragyog? A köveken apró gyíkok sütkéreznek? Olvadó hó alat illatozó avar?

– Ne bonyolultkodjak. De igenis bonyolultkodom, az élet nagyon bonyolult, apróságokon múlik minden. Tehát mindent rendkívül alaposan el kell tervezni jó előre, nehogy egy váratlan helyzetben az ember ott álljon felkészületlenül, hebegve-habogva. Az aztán mindent, de mindent elront. Ő már tudja, tapasztalatból beszél.

  Erre Irma azt mondta, hogy ez így van, és Kálmán nagyon helyesen beszél, mondja az őr. A többiek hümmögtek. 

  Kálmán erre megkérdezte Irmát, hogy akkor tehát őszerinte mit mondjon Katalinnak. Melyek legyenek az első szavak. Irma azt mondta, hogy nem tudja, mert minden ember mindent máshogy mond, van, akinek ez áll jól, van, akinek az, ez az egyéniségen múlik. Ő a maga részéről a gyíkoknak, az avarnak és a hónak nem örülne. Mindenképpen valami kedves, szerény dolgot mondjon. Hozott-e ajándékot. Nem!? Mért nem? Hát pedig a nőknek ajándék kell, az nagyon fontos. Az ajándékból  látják, hogy fontosak-e a férfinak vagy se.  Egy kis fülbevaló, komolyabb bonbon, végső esetben virág, az nélkülözhetetlen. Hogy mért ebből látják, hogy fontosak-e? Mert nők. Ez biztos? Biztos. 

  Nahát, mondta Kálmán, ő erre nem is gondolt. Ajándék! Most nem akar nagyképű lenni, de ő úgy gondolta, ha már ez az ajándékdolog szóba jött, hogy ő maga az ajándék. És hogy ez nem nevetséges. Nem, nem köt magára masnit. 

  Megsértődött.

  Most már mindenki vele foglakozott. Hogy szedjen virágot, ott följebb, az erdő szélén egész szép virágok nyílnak. Hogy vegyen egy üveg bonbonmeggyet. Irmának biztos van még raktáron, hogy a fenébe ne volna. Azt sem. Boci csoki, Sport szelet? Nem. Hát akkor mi legyen?

  Esetleg még ha a Trabantja megvolna, el tudna menni a faluba, bonbonért vagy egy virágboltba, vagy még tovább, a városba ékszerboltba, a Trabanttal, hajaj, hipp-hopp, már meg is járná, de a Trabant sajnos már nincs meg, mert. De teljesen mindegy. Még egy szilvát, még egy sört. Ebben a melegben gyalog nekiindulni: életveszély. Buszra szállni, visszajönni? Addigra este lesz. Különben is, Katalin várja, nyilván türelmetlenül várja. Késni, azt végképp nem lehet. Az aztán tényleg mindent elrontana.

  Meg hogy ez az ajándékdolog, ez őt teljesen felkavarta. Ő erre tényleg nem is gondolt, hogy egy ilyen, mondjuk érzelemmentes, szinte hivatalos dolog számítson ott, ahol csak az érzelmek számítanak, amelyek a hosszas levélváltásból már egyértelműen kiderültek, kifejlődtek, virágba borultak mintegy. Az ember ajándékot a hivatalnoknak visz, meg az orvosnak, meg a számlást behívja egy felesre, az addig rendben van. De hogy ő Katalinnak holmi virágot meg bonbont hozzon, amit bárki hozhat? Hát hivatalnok ő? Orvos? Számlás? Nem, nem. Ő nem tesz úgy, ahogy bárki tehet. Nem becsüli túl magát, de ő mégiscsak több, mint bárki, hiszen már hónapok óta érzelmileg leveleznek. Ezek az érzelmek pedig őt a bárkiségből kiemelik. Ajándék, micsoda baromság.

  Felállt, elindult pisilni, elesett. Felsegítették. A nadrágja elszakadt, a térde felhorzsolódott. Az az átkozott küszöb. Minek van itt egyáltalán küszöb, ráadásul ilyen éles vasízé. Nem is küszöb ez, hanem guillotine. Medvecsapda. Nincs másik nadárgja, mért volna másik nadrágja, nem gondolta, hogy lesz itt egy ilyen küszöb, amilyen a világon nincs még egy. Na, tessék, elszaladt, most mi lesz. Így nem állíthat be Katalinhoz. Még ha ajándékot hozna is, még ha a legodaillőbb szavakat használná is, a horgászbotokat pedig itt hagyná és az erőszak elvetőjének mutatkozna, ha mindez stimmelne is, szakadt nadrágban, vérző térddel akkor sem állíthat be. Hogy ez esetleg szánalmat ébresztene, gondoskodásra késztetné? Az anyai ösztön?

– Ugyan kérem, tudom én, mi a helyzet, nem kell engem itten ilyen hazugságokkal vigasztalni. 

  Még egy sör, még egy szilva. Jutott a sebre is.

  Most már teljesen mindegy, mondta, minden mindegy, van-e virág vagy nincs, van-e horgászbot vagy nincs, mondok-e valamit vagy nem mondok, mindez teljesen mindegy, mert csak én számítok, az én érzelmeim, amelyeket a levelezésben kialakítottam. Én vagyok én, az egyetlen ajándék, nincs mese, mennem kell. Megyek, itt vagyok, Katalin.

  Gondolt egyet, felállt, kihúzta magát, megcélozta az ajtót, lesz, ami lesz, elérkezett a pillanat, mondta, és elindult. Mindenki fellélegzett. Néhány perc múlva azonban megint ott állt az ajtóban, homlokát törölgette és toporgott.

– Nem, ezt így nem lehet. Az apróságok döntenek. A jellemet illetőleg.

  Ezt mondta, megint kihúzta magát, és rogyadozó lábakkal megint elindult. Aztán persze megint visszajött, lecsuklott a székre és elaludt.

 Amikor már az utolsó busz is elment, zárás előtt Irma kivonszolta Kálmánt az ivó elé és befektette egy régi nyugágyba, fakeretesbe, amely a raktárban kallódott évek óta. Rozoga, repedt, a vászna foszlik, de ilyen kicsi ember alatt nem fog összeszakadni. (Nem is szakadt, mondja az őr.) Mellé tette az összeszigszalagozott horgászbotköteget meg egy Sport szeletet, mert mégis, az ember reggeli vércukra, meg egyáltalán. Irma kedves.

– Reggelre Kálmán eltűnt – mondja az őr. Nyilván, ha a Trabantja meg lett volna, kényelmesen, úgymond hipp-hopp hazajut: így valószínűleg még a hajnali hűvösben gyalog nekivágott az útnak, miután végleg lemondott özvegy Vadász Katalinról.

Műfaj:  elbeszélés