Megszólaló
Leállítom a motort. / Kiszállok, indulnék a parkolóóra felé. Egyszerű, sima reflex. Óra, tehát ingerültség, hogy fizetni kell, mert autó nem bír lebegni levegőben. / És még ez is, jön valami piros szerelőruhás. Persze, megcsináljátok az adómból az órát, aztán mégis ember kell hozzá, ráadásul mocskos ruhában, fogadjunk, hogy büdös is lesz, naná, hogy az, egyáltalán, hogy néz ez ki. / Miért nem tudnak rendesen, magyarul megszólalni? / Makogni kezd. Lassan értem meg, hogy valami nem stimmel. / Hajléktalan vagyok, mondja, meg hogy a barátja is az, ráadásul annak meg tüdőgyulladása van, kikerültünk az utcára, pedig három nyelven beszélek. Abszolút csak rutinból arra nézek, ahová mutat a mondat. Egy kapualjba. Tényleg ott áll valaki, sovány, magyarszőke férfi, tényleg elég rosszul néz ki, még az is lehet, beteg valóban. Nem néz ide. Pontosabban a vállával néz. Előhúzom a kezem. Kicsi, új százas, kétféle fémből. Ha beteszik a fridzsiderbe egy napra, állítólag kiesik a közepe. Egyszer ki fogom próbálni. A kezét nyújtja, kicsit kövérkés. Görög származású vagyok, orvostovábbképzőn végeztem a műtősit. Vajon melyik lehet a harmadik nyelv? Mert hogy a magyart beleszámolta, az biztos. Sárga a szeme fehérje, sokkal alacsonyabb nálam. Az jut eszembe, ha valaki megütné, valószínűleg elesne. / A tenyerébe teszem a százast. / Az a helyzet, mondja, hogy már régóta nem ettünk semmit se. Olyan jó volna, ha tudna még adni. Néz. A szemembe. A másik még mindig nem néz ide. Ezt abszolút nem szokták. Adtam egy százast, szerintem tök rendben van, nem? Mit gecizik itt. Néz. Nem tudok mit kitalálni. Előveszek még egyet, és a kezébe nyomom. Ránéz, aztán rám. Mintha mondani akarna még valamit. Aztán elindul a kapualjas felé. / Elmegyek az órához, bedobok vagy százötvenet, annyiért talán lehet maradni másfél óráig. Kinyomtat valami hülye számot. Megyek visszafelé. Mögöttem jön. A hátamba küldi a mondatot. Uram... Tessék, fordulok meg, a hangom kábé nyitott borotva. Tudom, hogy pofátlanság, mondja, de ha ezzel bemegyek a közértbe... Még párizsit se kapok. Dobol a vér az agyamban. Igen, pofátlanság, mondja a borotva, adtam kétszázat, tudom, hogy nem sok, ennyit tudtam adni. Nekem is kell a pénz. Majdnem azt mondom, a pénzem. Uram, mondja, kicsit énekelve húzza el a második szótagot, olyan nőiesen, könyörgősen. Maga az első, aki... Nem várom meg a mondat végét. Odaadom a harmadik százast. Vállból fordulok el, erőből, mint aki soha többé nem akarja látni. / A csomagtartóhoz megyek. / Beteszem a táskámat, a dzsekimen gondolkodom, meg a telefonon, azt inkább mégis beviszem a Művészbe. Ezek föl fogják törni a kocsit. Föltöri a görög, vagy ha nem tudja, akkor előhúz valahonnan egy drótot, és összekarcolja, körbe, szépen. Egy hónapja sincs, most fényezték újra. Elfordulok, hogy ne lássák, amikor becsúsztatom a mobilt a farmerom zsebébe."
Műfaj: próza