Napimádó

Ott napozott a nyári kert zugában,

szemérmetlenül szép volt, mint a rózsák,

szemérmére szabott fürdőruhája

alig nagyobb egy óriás sziromnál,

bár leginkább szűz tenyeremhez passzolt

volna a messziről jött pesti asszony,

ketten láttuk, én meg az öreg Isten,

örült az Úr, mert visszaigazolva

találta benne mesterművét, én meg

parázna szívvel feledkeztem buja

verőfényében, mintha párja lennék,

s kamaszfővel folytatnám a teremtést,

s akkor a néma rózsa éjszakája,

ahogy helyette behunyt szemmel érzek,

döbbentett rá, a mélység vajudása

veti világra ezt a fényességet,

amit csak látok, ő meg csak világít

vakon, a legsötétebb éjszakáig.