Megszólaló
Fürödni bennetek vörös meg barna erdők
dércsípte dohos hallgatag kútjai!
Perlekedő kék acél az ég,
és ősz és ősz és ősz libeg.
Kihez szól a jajszó?
Kihez a csorba dünnyögés:
görbe gombák késői könnyei?
Nagy ősz, te tapló, min köd ül.
Nagy ősz, te tarló; reszkető inakkal
vadjaid fülelnek hulló lomb mögül.
Nagy ősz, te megmért, és megcsodált.
Benned hullabűz: bíborrá olvadó.
Nagy ősz, te szív, te létralábú;
dárdás, vikinges, rőtszakállú.
Morgó, kihez a Hold dadog.
Somérlelő subád sörénye leng!
Bömbölnek megpatkolt kanok.
Hullám a partra siet –
rézhomokba ezüstöt vegyít.
Élén az ordas alkonyatnak
őz vérzi fel szügyit.
És a felhők,
a fehérek és kövérek és pirosak!
Alakjuk olykor áttűnő.
Néha egy szisszenés, aztán kerekded:
lomha, mint a bálna.
Aztán bolond lovak mirtuszok
rózsák dáliák rogyadozó serege.
Pincék penészes pókhálói,
nagyanyám bokáig érő fátylai,
csípős éjek cingár sirályai,
halak ikrák moszatok mozdonyok,
őrült meztelen asszonyok:
hogy surrog futástok és hogy lobog!
Röhej, hogy röpültök
gyárak és kémények felett,
kényes szeszélyes kristályos tanúk.
Már gyönyörű, rózsaszínű felhők tornyosulnak
a selymes párátlan ég mélységeiben.
Őket bámuljuk parázsló ablakainkból –
és ezer ablak lesi őket.
Ám violába játszó és csodaszép felhők garmadája,
ördögábrázatú, keserű, féktelen,
csontrecsegtető fenyér kávája, mind
lassan ledől és pocsolyában ápolgatja arcát.
És a nagy ősz
végighasítja tükrüket!
Korom lefut a fényben,
a füst elinog a szélben,
a levél elfonnyad, zörög és fanyar.
A bogár holtan hadonászik.
A juhász tűznél furulyázik.
Nagy ősz:
te nézed és hallgatod.