Megszólaló
Mint ki hagymától könnyezik,
s orrát törölve elgondolkodik:
mért zuhan ő megint s megint a szörnyekig,
s mért nem hagyja mégsem e boltot itt;
Mint ki húst aprít s serpenyőbe vet,
s az illat lassan föl, orrába kúsz –
megérez egy delejes új erőteret,
mely a kételyek mély árkába húz;
Mint aki salátát mos s levelez,
s az ujjáról ecetes lét lenyal,
töpreng, kipróbáljon-e újabb szereket,
vagy érje be kávéval s tablettáival;
Mint ki gombokat nyomkod s egerész,
nem tudhatván, hogy ebből ki mi sül,
s hogy mi vezeti kezét: merev ész,
lágy(uló) szív vagy Isten, kibicül.
Mint aki már minden leélhetőt leélt;
lesöpört konyhaasztal előtte a lét,
nem jajong és nem tanúsít erélyt
– ha rajta múlna, mint a gőz oszolna szét.
Mint aki már megint rossz verset írt,
de eldobni megint nincs ereje –
kudarcot beismerni sose bírt;
hogy foghatna hát tenni ellene?...