Megszólaló
Igazában semmi más feladatom nem lett volna
az elmúlt nagyjából huszonöt évben, mint hogy
felkészüljek arra, hogy elveszítelek, illetve
fölkészüljek az elvesztésed túlélésére.
Bár elképesztően pepecselős-piszmogós fajta vagyok,
azért nem kevés dolgot elvégeztem/létrehoztam
az elmúlt huszonöt évben. A valódi (egyetlen) feladatomhoz
hozzá se szagoltam. Ha földerengett valamiért*
látómezőm perifériáján, még át se járt,
s a tudatomig végképp nem csapott föl
a pánik, és már el is takartam minden lehető- s lehetetlennel:
Ugyan már! mit „nem akarok meglátni”; hiszen nincs ott,
de tényleg nincs ott az égvilágon semmi!**
Nem lehet fölkészülni arra, hogy elveszítelek, eo ipso ennek az
elveszítésnek a túlélésére sem.
Nem mondható tehát, hogy lett volna feladatom,
de nem végeztem el. Nem vagyok elmarasztalható.
Mégis úgy szívok (s ez még nagyjából a lehető legenyhébb szó),
mint aki nem teljesítette élete feladatát.
Az életben – ő már csak ilyen – nincsen logika.
Az életben könyörtelen logika érvényesül.
Választás minden, bár csak – ezt kapjuk kímélet gyanánt –
ritkán mutatkozik pőrén a felelősség Gorgó-fője
vagy (ez sem kisebb horror) csúfondáros arca.
Csakis én könyörülhetek meg
magamon; nemcsak, mert cafatokká szakadt (szétmorzsállt?)
lélekkel, naponta fuldokolva is, büszke-dacos vagyok megint
((vagy azt mímelem…)); túl megtiport és konok ahhoz,
hogy irgalomért valaki lábához görbedjek,
de nincs ilyen láb, legalábbis már nem hiszem,
hogy lenne. Ezért hát: csak én, magamon.
Ám ki a megmondhatója annak, hogy ez a megkönyörülés
vajh miben áll, miben állhat?
[1] sic!
* Persze még véletlenül sem azért, mintha a jelzések elemzésének s összegzésének eredményeképpen bennem szólalt volna meg az alarm, vagy szót kapott volna (e megszólalásnak elejét véve) az előrelátás; nem – volt (a más kapcsolatában volt/lehetett csak próféta ő is), aki figyelmeztetett, s akinek intése előtt azonnal, ösztönösen bezáródtam.
** Akart a kis faszom bujkálni-menekülni. Élet az!? Úgy „intéztem”, hogy ne legyen mi elől menekülnöm.