Megszólaló
A mi terünkön még a fény is más, például itt úgy kel fel a Nap, hogy a tízes számú ház tetején bukik át, s rögtön bevilágít a hentesbolt pultjára, ami nem kis szó, tekintve, hogy a “Vadhús, felvágottak, tőkehús, fűszerek” felirat alatt valójában a pincébe kell leereszkedni, s olyan hűs van, akárha egy nyitott jégszekrénybe sétálna az ember, a fénycsíkok mégis idetalálnak, mint ahogy azt még el lehetne hinni, hogy hentesüzlet mellett ilyenkor valami visszamaradt hajnali foszforeszkálással világít a hangszerbolt kék neonreklámja, de ugyanígy csillog akkor is, hogy a Nap már a fák csúcsához ér, ontja a meleget és őrületes testcselekkel siklik át az ide-oda forgolódó daruk között és rásüt az innenső sarkon magasodó szálloda piros cserepes tornyára, ráadásul felkapaszkodik a szélkakasra és gellert kapva innen vetődik át arra a virágmintás, hullámvonalas házra, ahol egykor Lechner Ödön lakott … egyébként a mi terünk ketté van osztva, nem csak azért, mert éppen a közepén egy autóút megy át, hanem mert az egyik oldala csupa fű, a másik viszont sárga gyöngykavics, az egyik oldalon szabadon rohangálnak a kutyák, a másikon viszont bekerítve játszanak a gyerekek, hiszen ez egy ilyen város, itt a gyerekeket és a csikorgó gyöngykavicsot fogja körbe a fekete vasrács, amit a fűre rohanó kutyák siettükben is meg-megállva tisztességesen oldalba hugyoznak az emlékek végett… különben a környékbeli hajléktalanok is a füves oldalt kedvelik, ami érthető, mert itt a járdák találkozásánál betonpadok állnak és egy csorgóból állandóan folyik a víz, vagyis a tér közepe valóságos fürdőszoba, amikor megérkeznek a szállodához az emeletes, csillogó üvegű turistabuszok, rögtön látni, hogy a messziről jött vendégeknek is tetszik ez a kényelem, mert azonnal fényképezni kezdenek, látják például, hogy egy cigánylány szalad a téren át, szalad a földszintes házak felé, ahol kora reggeltől mindenki kiül az utcára, a férfiak sörösüveget fognak, az asszonyok meg gyerekeket, és sokkal többen üldögélnek a kapuk előtt meg a vegyesboltnál, mint amennyi lakót bármikor is el lehetne képzelni ezekre a házakra nézve, csattogó papuccsal szalad hát ez a cigánylány, és közben odakiált a barátnőjének, aki a csorgó mellett ül, “nem jössz még be?”, így kérdezi, hiszen neki a tér a kint, az utca a bent, “de, majd egy kicsit később”, int vissza a másik, és felmutatja a kezében tartott üveg sörét, “ezt még megiszom, aztán majd bemegyek”… és olyanok azok a buszok a visszapillantó tükreikkel, mint valami hatalmas, fényes páncélú csápos bogarak, viszont a hasukból szorgalmas hangyák futnak elő, kibuknak a légkondicionált utastérből, és örvendeznek, hogy megérkeztek, tegnap például spanyolok jöttek, és ahogy kinyújtóztatták a lábukat, megállt a busz mellett egy öregember, bámulta a fújtató gépet, az a fajta bevásárlószatyor lógott a kezében, amit bőrcsíkokból fontak össze, és nem csak az látszott, hogy ennek a szatyornak a fülét már sokadszorra átkötözték műanyag madzagokkal, de az is, hogy a bőrcsíkok hálójában valami zsírpapíros felvágott és két zsömle kucorog, két lelkes spanyol viszont ebben az öregben vélte felfedezni a várost, csillogott a bőrcipőjük és az olajos hajuk is, amikor odarohantak az öreghez, “Manuel”, kiabálta az egyik, “José” kibálta a másik, és a magukra mutogattak, majd a kezüket nyújtogatták a városlakó felé, az öreg viszont azt hihette, hogy a szatyrát akarják megkaparintani, mert a melléhez szorította a zsömléket és hátrálni, majd szaladni kezdett, hiába lépett utána a két spanyol, hiába kiabálták, hogy Manuel és José, az öreg ettől csak még jobban szaladt a Tompa utcára… És akkor állt fel a beton padokról a cigánylány, de nem befelé, a házak közé ment, hanem a szálloda előtti bokrokhoz, itt ugyanis a gázvezeték szerelvényeit sűrű bozót veszi körül, s a hajléktalanoknak ez a szabadtéri fürdőszoba tartozéka, zöld függöny, ami szemmagasságban mindent elfed ugyan, ám az ablakokból nézve szabadon hagyja a látványt, ide tartott a cigánylány is, testhez feszülő ruhában és magas sarkú szandálban, és ahogy elment a busz mellett, a díszburkolatos sétálóutcában éppen egy rövidnadrágos, szemüveges, hátizsákos nő gumicsőből öntözte a virágágyásokat, vizet permetezve állt az “Ajándék, táska” cégérű kínai bolt előtt, mellette egyik oldalról egy cukrászda, másikról az “első pesti lábkilinika” felirat díszelgett, és szemközt a “Macskafogó” nevezetű kocsma teraszán, a poharakon éppen úgy csillogott a fény, mint az “Üvegtechnika” parányi táncosnőin, apró, pöttyös üvegzsiráfjain, kifeszített vitorlájú üveghajócskáin és praktikus mellszívó pumpáin, nem is beszélve a zöld házfalon díszelgő márványtábla arany betűiről, amelyek büszkén hirdetik, hogy ebben a házban élt a híres költő, Vajda János, aki éppenséggel itt írta meg az “Üstökös” című költeményét… A cigánylány viszont eltűnt a bokrok mögött, vagy legalábbis ő azt hihette, hogy eltűnt, mert ráérősen és kényelmesen húzta fel a testhez álló ruháját, letolta a bugyiját, hogy megszabaduljon a megivott söröktől, eszébe se jutott fölfelé nézni, nem arra valók a hétköznapok, hogy az ember az odaföntieket kutassa, ám még le se guggolhatott igazán, amikor csörögni kezdett egy mobiltelefon, Mozart Törökindulója harsant fel a bokrok között, “Halló”, kiabálta a cigánylány, de guggolva maradt, végezte a dolgát, úgy kiabálta vissza, “Jó, jó, mindjárt megyek”, és végre minden spanyol leszállt már, a turistabusz is nagyot fújtatva elindult, az üvegzsiráfokon meg felragyogott a sárga, nagyon sárga délutáni napsütés…
Műfaj: próza