Megszólaló
(1999. május 26.)
Ma este egy
síró, velem
körülbelül egykorú férfit közvetített
a televízió, két háború-részlet
között. Mivel a csapata
90 percnyi vezetés után
egy perc alatt két gólt kapott.
De nem azért sírt, azt hiszem.
Hanem egészen
más dolgok
miatt. Később játékosokat mutattak,
okosat és butát, középbutákat, félokosokat,
ahogy fekszenek mozdulatlanul,
arccal a fűben, vagy mi az,
a hülyére ápolt gyepen,
mint a halottak. Mint a hullafoltok.
Egy játékos azt mondta, hogy ez
szörnyüség.
A futball szörnyű. Ezt a szót
használta fel.
Aztán elfordult. Félrefordult,
sírt ő is. Én nem. Én nem is tudom,
hogy mit csináltam a csodálat és
a csodálkozás közt levő elég
széles és kényelmes helyen. Csak játék volt. Mondta
az edző. Játéknak nevezte.
Csak. Játék. Volt. Az arca falfehér.
Látszott rajta, hogy miért mondja így. Mert az látszik,
mintha volna esély, úgy látod, mintha volna,
s ha nem győztél, csak az játszik veled.
Aztán lefekszel. Hogyha már elég volt.
És aztán lejön az egész, ami oda volt festve,
és így marad. Tényleg
halott. Nem felelsz és nem kérdezel,
és nem felejted el a nem tudod, mit.
Egyszer majd fölkelsz onnan,
másba fogsz bele,
de nincs különbség, nincs a fájdalomban
túl nagy különbség. Épp úgy
múlik, épp az múlik el.
Műfaj: vers