Megszólaló
A nagy, fedett teraszról olyan volt a kertnek
az előttünk fekvő keskenyebbek része,
mint egy színpad, fény, csillogás, díszletsövény,
díszletfák, hintapad, de tüntetőleg semmi
ármány, levél-, kéreg-, lég- és földszereplők,
esetleg kisebb állatok, madarak alakítottak
madarat, a hangyáknak a puszta jelenl
éte,
vagy egyszerűen csak ahogy átmentek folyton,
szolid siker, és nekünk utána csak söprögetni.
Vagy valami eleven, kiszabott tér,
jótékony tágassága a többé-kevésbé
kényszerűen közös életünknek, külső hely,
amelyet körben mégis a belső oszlopok,
vagy fordítva, és az időnek, családi láznak,
baj, zaklatottság, kötelesség, furcsa betüremkedése,
vagy hogy amit ennyien utoljára még belakhatunk,
de egyetlen lépést is azzal a hihetetlen erőfeszítéssel,
hogy ne inkább vissza, vagy hogy itt már sehol.
De talán egy gyereknek más volt, igazi kert,
magyar nyár és csak olykor, bizonyos jelekre,
mert azokra már nagyon megtanult figyelni,
a félelem, hogy valami zajlik, miközben
van a játék, az mégis, de hiába rendezi el benne
a dolgokat és minket is, akik ennyivel azért
tartozunk neki, mert a nagy sürgetésben is érzi,
hogy lesz valami, lehet, nem biztos,
de hátha veszteség. És végül persze lett.
Műfaj: vers