Megszólaló
Egyszer volt, hol nem volt, orális közösülésen innen, szodomián túl, ott, hol a kurta farkú Kékszakállú túrt, élt egyszer egy kelet-, illetőleg kelet-közép-európai Kékszakállú, egy centráljurópblaubart. Boldogan élt, míg meg nem halt. Erről tudnék még mit mondani.
Még jegyre adták a húst, de már a romokat eltakarították, a butábbja még bízott a szabadságban és függetlenségben, de már nagyon itt voltak az oroszok, amikor ők hárman rendszeresen összejártak egy üres bunkerban a Kavics utca fölötti elhagyatott grundon, a Kékszakállú, a Don Juan és a szerencsétlen sorsú Casanova. Ha lebuktak, az édesanyjuk nagyot vert a kezükre. Ha nem, akkor meg jó volt. Hát ehhez nincs mit hozzáfűzni.
A Kékszakállú herceg, aki közepes tehetségű, de(?) eminens szorgalmú és izzadós természetű zongoraszakos hallgató volt, épp a Mikrokozmoszt gyakorolta, amikor rájött Bartók Béla szörnyű titkára. Mármost mit tegyen? (Gondoljunk csak bele egy háborús időszak légkörébe! A nyilasok még nem vették át a hatalmat, de már látszott, hogy nem fogjuk Grál-lovagként abszolválni azt, ami Grál-lovagként abszolválva se nagy bolt.) Még a legplauzibilisebbnek az látszott, hogy beárulja a Kodálynál. Jelentkezett is a tanár úrnál, hogy - sundámbundám - nála akarná tanulmányait folytatni.
- Mi oka volna erre, kolléga? - vonta össze gyanakodva Kodály a szemöldökét, aki Kodály igazán korrekt ember benyomását keltette, s joggal.
- Ugyan bazmeg, nem kell ez a zselé, te aztán nagyon is jól tudod, mi az ábra!
- Takarodjék, uram, oda, ahonnét jött! - Amely megjegyzés azért lehetett, bocsássuk előre, igaztalanul, annyi viszály és bundás, nemtelen vita és végső soron fájdalom forrása, mert nemdebár Kékszakállú éppenséggel Bartóktól jött. Mindenesetre az ifjú ebből rájött, hogy a Kodállyal se volna jobb, mint majd lesz a nőkkel. Hát azért ehhez tudnék még mit hozzáfűzni.
Kékszakállút az osztálytársai zsidózni kezdték. Nem nagyon törődött vele, úgy vette, mintha lehülyézték volna, és meg is jegyezte, hogy ő nem hülye. Ám az osztálytársai nem tágítottak, főleg egy Kovács nevű. Jó, vont vállat Kékszakállú, akkor zsidó vagyok (magában belül tudniillik arra gondolt, hogy hát valaminek úgyis lennie kell, illetve ezt olvasta valahol, na mindegy).
Aztán elhurcolták Mauthausenba. Negyven kiló volt, amikor hazatért, sokszor elsírta magát, és a bőrén, amely undorító szürke lett, újra meg újra lassan múló fekélyek keletkeztek. Hallgatag lett, nem bízott se élőben, se holtban, se kőben, se a Dunában. Aztán alig tizennyolc évesen, negyvenötben, belépett a kommunista pártba, mert valahogy meg akarta törni a hallgatást, aztán ez nem vált be, köze is volt egy-két homályos ügyhöz, aztán őt is börtönbe zárták, aztán ötvenhat környékén kiszabadult, aztán ment tovább a verkli, hol így, hol úgy.
Nem volt már fiatal. Mégiscsak el kellett volna küldeni a kis Kokót a picsába, gondolta, de aztán rájött, hogy ez se megoldás. Erről még lehetne mesélni.
A bizsergetően ingerlő, bögyös-faros biosz-tanárnő kimondatlan, de érezhető kívánságára lepkék gyűjtésére adta a fejét; kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy mindegyik szobába lehet, csak abba az egybe ne, de hát a lepkéknek, tudjuk jól, beszélhet az ember, egyik fülükön ki, a másikon be, maguk a lepkék meg, huss, ki-be. Aztán később már nem is erőltette ezt a szobaügyet, és a biológia-tanárnő amúgy is hozzáment a bátran fasisztának nevezhető tornatanárhoz. Ehhez, ugye, nincs mit hozzáfűzni.
A Kékszakállú herceg egész életében, végestelenvégig arról álmodozott - erről nem mert, vagy nem akart, vagy nem tudott beszélni senkivel sem -, hogy majd egyszer, egy nyugodt, bánatos őszi napon, amikor senkit semmilyen vágy nem hevít majd, de azért mindenki (akire vonatkozik) szenvedélyes lesz, és megfelelőképpen is lesznek öltözve, nem okvetlenül elegánsan, de természetesen, és legfőképp praktikusan (erre most szemérmi okokból nem térek ki), és előtte már eszegettek volt is valami kis könnyűt, mondjuk egy libamájas szendvicset és egy pohárka Chablis-t, ja és egy kis zene is kell, mindez nem a luxus érzetét keltené, hanem a teljességét, tehát libamáj helyett lehet valami olcsó kolbász is, és a zene se kell Bach legyen, de még csak nem is Vivaldi, megteszi egy könnyű, szórakoztató Scott Joplin, tehát hogy ezen a nyugodt, bánatos őszi napon elérhetné álmai netovábbját, azaz anyja ölébe hajthatná a fejét, hogy ott vidám nevetések és jókedvű ugratások közepette összehasonlítsák, vajon melyikük, úgymond, szakálla, úgymond, kékebb. Ehhez nincs mit hozzátennem.
Becsszóra az történt, amit Helmut Heißenbüttel említ egy ismert, föltehetően német írónővel kapcsolatban, hogy amikor bejöttek az oroszok, Kékszakállú, tán a Bartók emigrálásán érzett fájdalom miatt, rászokott az orális hogyishívjákra, és ízre abszolút meg tudta különböztetni, hogy ez mondjuk a déli hadseregcsoport, ezek nácik, ezek bujdokló, progresszív magyarok vagy grüss dich, Helmut. Hát erről tudnék még mesélni.
Miután a Kékszakállú herceg a Martin Heidegger nevét viselő zsidókórházban nem kevés leleménnyel, humanizmussal és nagy személyes bátorsággal és perverzitással elérte..., á, hagyjuk a fenébe. Pedig lehetne róla mit mondani.
Kékszakállú a Hapci nevű kishajón összefutott egyszer egy gyönyörűségesnél is gyönyörűségesebb dunai sellővel, kinek haja veres volt, mint az ében, bőre kreol, mint az alabástrom, telt volt, mint a nádszál, és könnyed és mosolygós, akár Beckett, és sudár, mint a galagonyabokor avagy a törpefenyő. Nem sokat germózott az istentelen férfiú, hanem bizony minden szerelmi előjáték nélkül csőrözni kezdte a menyecskét, hacsak nem ez maga volt a szerelmi előjáték.
- Juj, de szúrsz, te kis süni! - sikoltozott a sellő, aki nagy liba volt, célozva a szakállra, majd annak a kívánságának adott hangot, hogy vágatná le a Kékszakállú a szakállát, vagy legalábbis festetné át, mert ha nem, ő abba beledöglik.
- Dögölj! - vont vállat Kékszakállú, de azután mégis levágatta a szakállát, és át is festette. Hát ehhez tulajdonképpen nincs mit hozzáfűzni.
- Édesanyád hogyan van?
- Ó, kérlek szépen, remekül! Olykor még gyümölcsnapot is tart! - kurjantott a férfi, vigyorát kék szakállába rejtve. Ehhez aztán nincs mit hozzátennem.
Az egyik, amúgy nagy mellű barátnője reggelente úgy ébresztgette, hogy nevetve - mert nagyon helyes, vidám lelkű asszony volt - melleit az arcába tolta; a herceg majd’ megfulladt. Ehhez tényleg nincs mit hozzátenni, hacsak azt nem, hogy akkoriban Kékszakállú mintás alsónadrágokat viselt. Különféle ábrák voltak a gatyákon, egy mágikus Rubik-kocka, egy Bartók-portré, egy Moebius-szalagként ábrázolt hímvessző és így tovább. Az ábrákat tételesen föl kellett tudni sorolniok a barátnőknek. Kikérdezte, ebben nem ismert tréfát.
Barátnője, aki újra meg újra összekeverte Joseph Rothot és Robert Walsert („ugyan pofikám, ez nem Philipp, az nem Martin, ne mondd, hogy te érted ezt...”), akár egy virtuóz Stradivari, magas, úgynevezett üveghangon jajgatni-vihorászni kezdett, úgy, hogy megrepedtek a tisztázatlan biztosítású ablaküvegek.
- Hosszú évek óta ösmerlek, hát mért tagadtad, hogy ilyet is tudsz? - kérdezte Kékszakállú indignálódva.
- Hosszú évek óta jó tett helyébe jót várj - válaszolta rejtélyesen a nő. Ehhez aztán nincs mit hozzátennem.
Azt, hogy a Kékszakállú herceg homokos, impotens, magtalan, illetőleg nő, azt alig említem, annyira magától értetődő ebben a mai, irónia és kétségbeesés uralta világban. Reggel, abban a pillanatban, hogy visszatántorgott az álom zákányos földjéről, és zavaros tekintete hozzászokott e fenti világhoz, rögvest eszébe jutott, hogy ő homokos, impotens, magtalan, illetőleg nő. Most tessék ezt még átaltenni magyarba, ahol a női emancipációnak hamva sincs, híre sincs, férfinak pedig, second hand értesülésem szerint, az számít, aki röptében is megbassza a legyet, már elnézést. (Zárójelben jegyzem meg, hogy éppen e felfogás miatt fiatal férfikorom úgy ment ebek harmincadjára, hogy én csak néztem őket, a sokféle zizegő, suhanó, kóválygó legyet, böglyöt, döglegyet és szemtelen piacit, és lestem és bámultam és csodáltam őket... és vonzott és taszított... de nem... nem tudtam rászánni magam. Mindezt csak arra példaképp, hogy milyen nehéz magyarnak lenni. És ez nem lesz könnyebb, hogy, amint ígérik, kimennek az oroszok...)
A Kékszakállú herceg szemében még ott ült az álom tüll-angyala, új nap, új kalandok - ám ő a régi, ő, aki homokos, impotens, magtalan, illetőleg nő, és ettől, e parányi állandóságtól, fád bizonyosságtól megalázó archimedesi ponttól olyan jó kedve kerekedett, hogy befagyott a Duna, vagy ha be volt fagyva, fölolvadt, vagy ha azt nem is, annyira elvékonyodott, hogy se korcsolyázni, se királyt választani nem lehetett rajta.
Lerohant a herceg az utcára, és szégyentelenül belebámult a szembejövők arcába. Ezt csinálta mindennap. Konok tervszerűséggel végigjárta a várost, a lejtős budai hegyeket éppúgy, mint a nyugati turistáknak épült belvárost, a mogorva, szürke külterületeket, a századelőt idéző Margitszigetet, és így mindenki meztelen arcába gusztálván, mire delet ütött a sok pest-budai harang, az egész város jókedvtől volt terhes. (In Dreivierteltakt: Die Donau so blaubart, so blaubart...)
Mindez tehát miért? Mert egyikőnk homokos, impotens, magtalan, illetőleg nő. Azért erről tudnék még mit mesélni.
Egy nő, pontosabban annak rosszabbik énje így szólt: - Én nem tudom, hidegfront van vagy mi, de napok óta szerelmes vagyok magába. - Ehhez aztán a legcsekélyebb mértékben sincs mit hozzátennem.
Egy későbbi életrajzban az is benne lesz, hogy a herceg 1956 után nem tudott elhelyezkedni a szakmájában, a kékszakállúságban estébé, műanyag csatokat csinált segédmunkásként estébé, wo soll ich fliehen hin, inni kezdett estébé, aztán dublőrként alkalmazták, ő volt Hruscsov a papuccsal az ENSZ-ben, a szenvedélyes Brezsnyev estébé, de Gorbacsovként is végignyalta a világot, legyen szabad a Jakesnek adott prágai halálos csókra utalnom estébé, „a szex mint a mindennapi ember művészete”, vagy a schönefeldi botrányra, amikor kiharapott egy darabot a Honecker szájahúsából, össze is dőlt az NDK estébé, petting az Odera-Neisse partján estébé, estébé, később, majd az élet ahhoz a rajzához se lesz mit hozzátenni. Hát ehhez volna még mit mondanom.
Kékszakállúnapló (önismétlés)
HÉTFŐ Én.
KEDD Én.
SZERDA Én.
CSÜTÖRTÖK Én.
Hát erről tudnék még mit mesélni.
Amikor eljött az ideje, a Kékszakállú herceg meghalt. Ehhez most mit fűzzek hozzá? Tán hogy a szakállába temetkezett?
Mikor már nem volt Kékszakállú, a helyén űr támadt, milliméterre olyan formájú, mint volt a herceg. A továbbiakban az emberek ezt a semmit nevezték Kékszakállúnak (a szakáll kéksége miatt). Ezt még el kellett mondanom. De te már aludj, kis Olvasó... ha a Kékszakállú szakálla hosszabb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Műfaj: próza