Megszólaló
Ezerkilencszáznyolcvanöt Szentivánéjének hajnalán nagy fekete oszlopok nőttek a fejemben, átmentünk egy másik buIiba, színes lampionok lógtak a fákról és levizeltük a tábortüzet; katonai zubbonyban álltam a borókabokor mellett; mi ez a véres nyál a szívemben, kérdeztem a téboly, az alázat és a mámor hangján, cipőmre habkönnyű és ragyogó sár tapadt: a kegyelem sara; egy bedeszkázott kondérra telepedtem és szorongva szopogattam pernod-mat; oh, my lord, no more free steps to heaven, just walkie-talkie, csak alaki képzés: mert lehet, hogy szeretem a rossz szokásaimat és a piros telefonomat, de biztos, hogy nem szeretem az emberiséget, nem szeretem a férfiakat és nem szeretem a nőket, nem szeretem a gyerekeket és nem szeretem az öregeket, de nem szeretem ezt a várost se, ezt az országot se, ezt a kontinenst se és nem szeretem a Földet, és nem szeretem a Naprendszert és az egyetemes világmindenséget sem szeretem, nem szeretem a természetet, a logikát és nem szeretem Istent; nem szeretem a lányok karján a szőke csókos pihéket; nem szeretem az emlékeket és nem szeretem a reményt, nem szeretem Sören Kierkegaard-t és nem szeretem a kék lampionokat, nem szeretek írni és nem szeretek felolvasni és nem szeretek újságban, könyvben megjelenni, nem szeretem a pénzt, nem szeretek semmit; nem szeretem magamat sem, azt sem szeretem, hogy nem szeretek semmit és azt sem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit és azt sem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit és azt sem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit és azt sem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretem, hogy nem szeretek semmit...; ebben a pillanatban, ezerkilencszáznyolcvanöt Szentivánéjének hajnalán felsikoltott a bokorban az ezüstcsőrű pikta a téboly, az alázat és a mámor hangján, és én kimerülten és boldogan mély és tiszta álomba merültem.
Műfaj: próza