Megszólaló
Tavasz felé, tavasz felé
az ázott-tölgy-szagú világból
a sebhelyek foltozta pléh-
tető egyszerre felvilágol,
ezüstjei, fehérei,
a levegő fölötte reszket,
hogy áthevül, hogy égeti
az ingen át a vézna testet.
Duzzad, síkos nedvvel telik,
fénylik a fűzfa sárga héja,
harangra kettős hangu síp,
tajtékzik a hegyek taréja,
szabálytalan, meglóduló,
meg-megbicsakló lüktetések
készülődnek a föld alól
keresni nyirkos öblű fészket.
A ragyás deszkák résein
érezni melegét az ólnak,
a neszeket, a szalmaszín
üszőket, ahogy mozgolódnak.
Az édes tejszag, trágyaszag
hullámaival sűrű pára
forog, sóváran rátapad
az ól hályogos ablakára.
Felszökken, forrására hull,
egy mozdulat egyszerre kettő,
fellobban, elhomályosul,
önnön homályán süt keresztül,
próbálja körvonalait,
díszeket rak a gyönge vázra,
hogy felelhessen valamit
erre a képtelen hívásra.
(1977)