Megszólaló
Kihajlok a keskeny körfolyosó
derékmagas, felhőkre mutató
vasháromszögekkel díszes, berozsdált
korlátján. Idefent most szinte hallom,
ahogy a poros, vaktérképszerűen
kiszáradt lúgfolton, udvarporondon
a betonra koppan, majd szerteröppen
lezuhant figyelmem. Lent semmivé szállt.
Folttá fröccsennék én is ott a mélyben?
Kiritkulhatnék ezerféleképpen.
Lehintázhatnék, mint egy lágy galambtoll,
keleti-nyugati irányba ringó,
halkan süllyedő, minden fuvalomtól
ziláltan meg-megbillenő, kacsázó
mozgással. Elhalnék, mint a harangszó.
Vagy megszakadnék, mint egy kurta zárszó.
Szét is szóródhatnék már fönn, a szintek
között számtalan pillécske darabra
hasadva, mint csikkem le-lepöccintett
hamuja, s nem is érezném, hogy adja
vissza megszédített atomjaimnak
hada sürgősen a pár év hitelt
a földnek, mely hevített, majd kifagylalt,
s végül apránként magához követelt.
Persze zuhanhatnék, mint vasgolyó,
vagy egy szárazon puffanó homokzsák,
hullhatnék így is. Ereimbe szikrák
helyett, úgy rémlik, inkább egy csomó
méreg s csípős, maró sav füstje, nedve
áramlik, s ki egykor szél kiscsikócska
voltam, ma már bárkás hasú, mogorva
hordó vagyok, hömpölygő, lomha medve.
Párányi könnyűség. Vajon mi tart fenn?
Piros óhajnak, csöpp ígéreteknek
parafadugói vagy érthetetlen
félelmek halhólyagjai sietnek
segítségemre? Miért, hogy a térben
lengek még, s szédülten sem gyarapítom
az anyaföld nyirokba fúlt, idétlen
magvait, s magam létezésre szítom?
Gyűjtöm magam e föld feletti sávban,
közel a tetőkhöz, a madarakhoz:
bevárom, naponta életre váltan,
mit hozok önmagamnak, vajon mit hoz
sorsom másnak, s hogy lassan elhalasztva
az elmúlásban, meddig maradok
halandó itt, zsúfolt lépcsőfokok
tetején, kitűzve a tátongó magasba.
Felv. 2016. május (Kötetben: Üvegfilm, Kalligram, 2003)