A folyami költő

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

45 éves folyami költő vagyok.

Bármit jelentsen is ez, 

számolni kell vele,

ha másnak nem is, 

legalább nekem.

Folyami költő, a Duna bal partján,

magyar, és ráadásul dohányos.

De mindenkinek megvan a maga baja.

Egyébként nem akarok panaszkodni,

eszem ágában sincs,

csak kinézek az ablakon 

és nézem a Dunát.

Szakadatlan búcsú és megérkezés,

folyamatos jövés-menés a folyó.

Vízcseppek generációi hullámzanak,

torlódnak egymás hegyén-hátán,

a fiúk leöldösik az apákat,

kis csitrik bukdácsolnak vidáman

ösztövér öregek között,

de a partról nézve tükörsima,

és a megszólalásig hasonló

a tegnapi folyó és a mai folyó.

Ha fúj, ha esik,

vonul a maga medrében,

és nincs az az erő, 

amely megállíthatná,

mert akkor a folyó

megszűnne folyó lenni,

a múló

megszűnne múlni,

és a folyami költő

becsukhatná a boltot.

Hiszen a folyami költő

az elmúlásból él, abból,

hogy semmi sem tart örökké,

csak a folyó vonulása,

már ha nem szárad ki belőle a víz.

De hát miért száradna ki?

Nem vagyunk Arizonában, Mexikóban,

azok a folyómedrek (arroyos)

nem is teremnek folyami költőket,

hanem más költőket,

meg nagy fehér és fekete kutyákat,

akik izgatottan rohangálnak a kihalt,

kiszáradt folyómedrekben,

valami élet után szimatolva,

ami volt és lesz,

de ami éppen rejtezkedik.

Szó se róla,

rokonai ők is a folyami költőnek,

ki nem rokona neki,

akit a mulandóság édessége

és keserűsége táplál,

aki születése pillanatától kezdve

emlékek foglya,

aki maga sem egyéb,

mint a jövőre vetülő emlék,

amit ha megérintesz, meggyógyulsz,

vagy csak sírsz, nevetsz felváltva,

és csak sír, nevet felváltva,

mert sietnie kell, mint a kakasnak

köszönteni a reggel-estét,

szeretnie és gyűlölnie, 

építenie és rombolnia,

mert minden egyesülése a válás

csíráit szaporítja benne,

mutasd neki holnaputánját!

megállna, továbbmenne,

ködös víziója a másnap,

sodródik, kapaszkodik, szökdel, 

vonul, ahogy a folyó vonul,

és csak a hordalék a parton,

csak az tornyozódik toronnyá,

az a szerelmes, csillogó por,

a mulandó iránti hűség,

a folyami költő versei

a konzervdobozok között.

Folyami költő,

magyar, és ráadásul dohányos,

felállok, kinyitom az ablakot,

egy autóriasztó sivít,

a téren óvodások

rohamozzák a mászókát,

egy kopasz, csenevész fán

helyet foglal egy madár,

azt hiszem, minden rendben,

bármit jelentsen is ez,

azt hiszem, számoltam vele

eleitől fogva.