Megszólaló
A hazaérkezésem után hónapokkal szólt a váltótársam az olvasószolgálatban, hogy kerestek telefonon. Egy férfi. Annyit mondott, hogy Tóth. Majd keres újra. Másnap este a lakásomon hívott fel. Nem mondta, honnan ismer. Nem mondta, hogy elnézést kér a késői zavarásért. Hozzátette a nevéhez, hogy hadnagy a Belügyminisztériumból, szeretne velem találkozni mondjuk holnap délután vagy kora este, amikor már nem dolgozom a könyvtárban. Nem hiszem, hogy jó nekem az időpont. Adjon egy telefonszámot, visszahívom. Inkább ő hív újra. De mégiscsak jobb volna most megbeszélni az időt és a helyet, például holnapután este hat órakor a Művész Cukrászdába, akkor, mondta, nekem nem kell messzire mennem.
Mikor beléptem a cukrászdába, megcsapott az október végi esős utca levegője után az édes, füstszagú meleg. Rögtön felismertem. Nem arról, hogy lerítt volna róla a foglalkozása. A belső helyiség jobb hátsó sarkában ült. Onnan szemmel lehetett tartani az előrészből nyíló mindkét átjárót. Amikor áthaladtam a jobb oldalin, az előtte lévő újságot kezdte lapozni. Odaléptem, felpillantott, bólintott, leültem. Nem mutatkoztam be. Azt mondta, Tóth hadnagy. Csendesen beszélt. Nem ért el a hangja a következő asztalig sem.
Jött az egyik felszolgálólány. Ismertük egymást, de mintha maszkot húzott volna az arcára. Arra gondoltam, hogy a hadnagy máskor is végezte itt már az ügyeit, a felszolgáló ismeri őt. Kávét kértem.
Magas volt. Széles vállú. Alig idősebb nálam, harminc feletti. Sűrű fekete haját hátrafésülte. Őszült az oldalszakálla. Mintha aznap másodszor is megborotválkozott volna, mielőtt elindult. Megittam a kávét. Elmosolyodott. Az arcvonásai ettől megváltoztak. A szeme összeszűkült, a pupillák alig látszottak. Közel ültünk egymáshoz. Én a bejáratnak háttal. Ha jobban megfigyelem, az olyan, mintha az arcába hajolnék. Ettől visszariadtam. A csendes, határozott szavaiból kiderült, hogy mindent tud rólam, ami beszerezhető és elolvasható volt. Úgy folytatta, mint aki nemcsak jól ismer, de feljogosítva érzi magát arra, hogy azt, amit mond, bizalmi kapcsolat előjátékának tekintse, csevegésnek, amelyben neki csak a közlendője végére kell érni, s én máris bekapcsolódok abba, amiről beszél, folytatom, aztán ő rövidesen újra átveheti a beszélgetés irányítását.
Nem tudtam, valóban ilyen természetesnek és egyszerűnek gondolta-e a találkozásunkat, vagy ennek a szuggesztiója hozzátartozott a tevékenységéhez.
És ez mindvégig homályban maradt előttem. Ügyelt rá, hogy homályban hagyja. Komplikáltabb személy volt, mint az első percek után gondoltam.
A mosolyt felváltotta az arcán a tárgyilagosság. Ez is azt a célt szolgálta – amiként előbb a mosoly –, hogy átláthatóvá tegye a számomra a kettőnk helyzetét.
Szereti a színházat. Sokat olvasna, sajnos nincs rá elég ideje. Irigyel. Az ő munkája köznapibb. Nem azt mondja, hogy fáradságosabb, mert tudja, hogy a művészi munkához mennyi energia és áldozat kell, de hát kétségtelen, hogy az ő leterheltsége sem csekély, erről nem mondhat többet, de biztos benne, hogy megértem, hiszen ahhoz, amivel én töltöm az időmet, érzékenység szükséges.
Azt mondtam, az én munkámra túlzás azt mondani, hogy művészet. Kiszolgáló feladataim vannak az egyetemi együttesnél is, a könyvtárban is.
Körülnézett. Kényelembe helyezkedett. Mutatta, hogy egyre otthonosabban érzi magát. Az elhallgatások is részei lettek az együttlétünknek. Úgy gondolhatta, mindent megtett, hogy a csendek is közelebb hozzanak bennünket egymáshoz.
Talán a bénultságon akartam túljutni? Talán a helyzetet akartam tisztázni? Ha arról van szó, mondtam, hogy Nyugaton jártam, igen, találkoztam kint élő magyarokkal. Az együttes előadásainak híre ment, nagyon szép sikerünk volt, Párizsban is felléptünk.
Persze, mondta, a szocialista kultúra eredménye. Ha arról van szó, folytattam, de közbevágott, ugyan, maga érvényes útlevéllel volt kint, reméli, hogy lesznek újra ilyen sikeres útjaim, találkozhatok újra azokkal, akikkel megismerkedtem, ez csak rajtam múlik. Nem érdeklődött a benyomásaimról, arról sem, hogy kikkel találkoztam. Többször elmondta, hogy az én pályámon fontosak a tapasztalatok, az utazások, az is, hogy minél több embert megismerjek, biztosan nekik is tudnék segíteni. A „nekünket” kijavította: az országnak.
Rendelt két konyakot. Azt mondta, hogy cseresznyét vagy kevertet iszik, de most legyek a vendége egy konyakra.
A felszolgáló nem nézett ránk, mikor letette a konyakospoharakat és a kísérőt az asztalra. Felettünk nézett el, mint aki semmit nem akar látni.
Hát, egészségünkre, mondta, nyúlt a pohara után. Lassan emelte a szájához, figyelt, hogy iszom-e már.
A pillantása kendőzetlenségéből értettem meg végre, hogy miről is volna itt szó. Lassan nyúltam a poharamhoz. Mint akinek nincs választása. Nem is választása, töprengenivalója nincs. Én ittam meg előbb egy hajtásra a konyakot. Ő lassan ivott, nem vette le rólam közben a tekintetét, akkor öntötte le csak az utolsó kortyot, amikor az én poharam már koccant a márványasztalon.
Az ital máris hatott, de jótékony érzés volt, még jobban kitisztult minden.
Az ilyesmire teljesen alkalmatlan vagyok. Távol áll a természetemtől. Az apámétól is, az anyámétól is. Biztosan tudja, hogy ki volt az apám, biztosan tudja, mivel foglalkozik az anyám.
A konyak nem azért hatott, mert ritkán ittam. Nem azért, mert gyorsan hajtottam le. Bennem akarta valamilyen erő, hogy felerősödjön a hatása.
Higgye el, távol áll tőlem. Alkalmatlan vagyok rá. Kizárt dolog.
Szigorúban lettek a vonásai. Meghökkent? Talán azért mégse. Tanácstalan lett? Alig észrevehetően. Máris újra összpontosított. Erő volt a tekintetében, húzott magához. Meglátta szememben az ital hatását? Nem jól ítélt a hatásáról. Húzott magához a pillantása, mégis a szabadulásomat pillantottam meg benne. Azt, hogy arrafelé nincs utam. Most mát úgy ültem ott, mintha nem is lennék jelen.
Ő meg, mint akinek a számára tiltva van, hogy belenyugodjon az ügy lezárásába, hiszen az a kudarc beismerését jelentené, azt mondta, irigylem magát, szép dolog lehet színészek, művészek között élni, mindent tudni róluk. Úgy mondta, mint aki tesz még egy kísérletet. Erről a mondatáról is be kell majd számolnia, gondoltam. Talán kiszínezi. Talán úgy számol be majd róla a feletteseinek, mint egy valóságos dialógusról.
Profi volt. Tudja, mondta, én eredetileg vizesmérnöknek készültem, de abbahagytam a műegyetemet. Az ellenforradalom után úgy éreztem, máshol van a helyem. Tudom, hogy sokan mást gondolnak azokról az időkről. Volt olyan is közöttünk, aki disszidált.
Elnézett a vállam fölött.
Mondja, hogy is hívják azt az írót?
Kit?
Ott ül maga mögött, az átjárótól a második asztalnál.
Mondtam, hogy kellemetlen lenne megfordulni, várjon egy kicsit.
Úgy nyúltam az újságért, hogy közben hátrapillanthattam.
Ott ült. Az volt a törzsasztala. Tudtam, hogy a másik törzsasztala a Lukács Cukrászdában van a galérián. Ott is a második asztal. Többnyire egyedül ült, de mindig ott láttuk körülötte nyüzsögni a Teleki téri figuráit meg a némafilmsztárjait, meg a presszós lányokat, de nem azokat, akik a kávéját hozták, éppen azokat, akik megjelentek a mondataiban. Úgy nyüzsögtek ott, mint az éjszaka mélyvízében a figurák, akiket megírt néhány évvel előbb egy musical számára, amiről nem lehetett tudni, hogy betiltották vagy megbukott, erről mindig úgy beszéltünk, hogy persze be is tilthatták, mert hogyan is engedné a hatalom, hogy valaki megmutassa, mi rejlik az éjszakában, hiszen ő nem azt írta meg, milyen az éjszakai élet, hanem azt, hogy milyen az élet éjszakája, de az is lehetséges volt, hogy kilenc előadás után megbukott, mondogattuk, mert ugyan hol van az a közönség, amelyik szembe akar nézni a maga éjszakai énjével. A hátamban éreztem a pillantását, felénk fordulva ült, éreztem, hogy minket néz, és nem például a presszós lányt, aki megállt előtte, letette a kávét, s várta, hogy mondjon valamit; tudták, hogy mit fog mondani, mégis hallani akarták, akár azt, hogy hát, remélem ma is jó a kávé, vagy azt, hogy jaj de kedves, és milyen szép, de tényleg, Annika, Gabika, Zsuzsika, Marika, ma igazán nagyon csinos, hallani akarták, mert kellemesebb lett a napjuk tőle, az a pár szó kifújta a cigarettafüstöt, még a nikotin ízét is a helyiségből, a szájzugokból, kicsit kivilágosította az örökös lámpafényben a hátsó traktust, még talán a vendégeket is elcsendesítette néhány percre, mintha az, aki a néhány szót kimondja, nemcsak Annika, Gabika, Zsuzsika, Marika lelkébe látna, de az elemi részecskék kapcsolódásáig tudna e pillantással lehatolni, az volt az érzésem, hogy ha valóban felénk néz, s nem a felszolgálóra, aki a kávéját éppen letette elé, akkor a pillantása, holott persze nem ismert, mégis áthatol rajtam, eljut a hadnagy tekintetéig, akiről neki tudnia kell, hogy kicsoda, hiszen nyilvánvaló, hogy nem ez az első tárgyalása itt, látszott a felszolgálóról, aki úgy nézett át rajtunk, mint aki nem akarja észrevenni, hogy ki a vendég.
Olyan érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül.
Óvatosan, mint aki természetes módon körülbámul és véletlenül összeakad a pillantása egy másik pillantással, odabiccentettem.
Kellett valamit végre válaszolnom.
Nem tudom.
Iván, mondta a hadnagy, s még egyszer kérdezte a vezetéknevét. Most sem kapott választ. Csak az maradt a kérdés, hogy meddig ülünk szótlanul, melyikünk búcsúzik el előbb.
Vártam. Gondoltam, neki kell döntenie. Egy idő után intettem, hogy fizetek. Nem, mondta, én hívtam meg magát. Szabadkoztam, ugyan, erősködött, nem az én számlámra megy. Ha mégis meggondolja magát, bármikor…
Azt hiszem, azért akadt el, mert nem akarta megadni a telefonszámát.
Elindultam. Ott kellett elhaladnom az asztala mellett. Úgy éreztem magam, mintha annak a musicalnek volnék az egyik szereplője, amit ő írt, amit betiltottak kilenc előadás után, vagy istenem, ugye hát erre sohasem derült fény, a közönség érdektelensége miatt vettek le a repertoárról, egyvalaki voltam a mélyvízi világból, egy fikció az éjszaka mélyéről, aki szembesül azzal, hogy van még valami esélye ott lenn a mélyben, ahol megszűnnek a nappali játékok, a pocsolyában, aminek ő is része, csak éppen fellázad, ha szabad néhány nemet lázadásnak nevezni, de elviszi az ízét annak, hogy ott járt, ez is az élete része, amitől naponta meg kell szabadulnia, ha nem is hasonló jelenetek gomolygásában, arra gondoltam, hogy olvastam valahol, az ember saját próbatételeiben edződik, de tudtam, hogy ezt nem ő írta, az ilyen mondatok távol álltak tőle, szerényebb, puhább szavai voltak, már a Hajós utcán botorkáltam, mikor rájöttem, hogy az apám rendezőnaplójában olvastam.
Műfaj: regény