Megszólalók, közreműködők
Megszólaló
A felvételt Eörsi István készítette a Kútvölgyi Kórházban, 1970. december 16-án.
Először is, nagyon sokáig azt hittem, hogy állandóan megyek előre egy olyan úton, ahol folyton újra és újra igazolódik az, amit kezdetben megsejtettem. Ez nagyon kényelmes hit volt. Aztán jöttek olyan esztendők vagy olyan pillanatok, amikor száznyolcvan fokot fordult meg az egész homéroszi világ, ilyen időzített robbanó kilométerkövek voltak ezek az úton. Ha azt mondom, amit már meg is írtam, hogy Homérosz kezdetben a tanulmányom volt, később a hivatásom, munkám, még később a pihenésem és végül a szenvedélyem, akkor csak körülbelül jeleztem a lépcsőket, mert tulajdonképpen minden időben, minden volt. De ahogyan egyre inkább, egyre erősült, egyre mélyült Homérosz, mint szenvedély, attól az időtől kezdve mondhatom azt, hogy egyre-másra meglepődhettem azon, hogy milyen új, milyen soha nem ismert oldalát tudja elém tárni a homéroszi mű.
Nem győztem eléggé örülni annak, hogy bizony én dogmatikus voltam és hogy fordítói elveim, amikből kiindultam, azok annyira a szabályokhoz óhajtották magukat horgonyozni. Mert, ha énnekem kezdettől fogva nem az lett volna a törekvésem, hogy mindent úgy fordítsak, hogyha az eredeti szöveg elveszne, akkor az az eredeti szöveget ha nem pótolja is, de érzékelteti. Ha hajlandó lettem volna megengedni magamnak, hogy költői szépségek kedvéért hosszabb gyeplőre eresszem a Pegazust fordítás közben, akkor egy-egy ilyen meglepetés után mindig át kellett volna írnom az egész fordításomat. Szerencsére a csak sejtett, vagy a még nem is sejtett részeket is olyan szigorúan ültettem át, amennyire lehetett a szavaknak még a sorban elfoglalt helyére is vigyázva, még a félsorok sorrendjére is, hogy valahányszor egy-egy megállapítását valamely Homérosz-kutatónak olvastam, ami lényeges volt, a magam fordításában bizony ritka eset volt az, hogy amiatt kellett volna változtatnom. Mert nem tudva is annyira hű voltam, hogy nem tette az új felfedezés avulttá a megfogalmazásomat.
Persze a költészet nem megfogalmazás, és hogyha én csak megfogalmaztam volna híven azt, ami a homéroszi szöveg magyarul, akkor egy ragyogó és használható nyersfordítás lett volna a fordításom. De a lényeg: a vers. A lényeg: a költői szépség. De ezt a költői szépséget én a fordításban – minthogy mindig jobban gyanakodtam magamra, és mindig jobban bíztam az eredetiben –, én ezt a költői szépséget mindig a pontosságon keresztül próbáltam megközelíteni, és nem fordítva. Azt is mondhatnám, hogy az általam nagyon-nagyon tisztelt és végtelenül szeretett Weöres Sándor elve, amelyik egyetlen sorban rögzítődik az ő műfordítás-gyűjteménye előtt, az nagyszerű elv Weöres Sándor számára és annak a fordítottja megint csak nagyszerű számomra, a Homérosz-fordítás számára és talán az olvasó számára is. Weöres Sándor azt írta, egy talán négysoros verset írt, ha jól emlékszem, a fordításgyűjteménye elé, annak így hangzott az első sora: „Az – nem az”. Tehát: az – nem az. Nem kell hozzá kommentár. Talán ahhoz sem, hogy én inkább így állítanám föl a magam képletét: nem az – az. Ez irányt jelez. (…)
Itt van ez a sor: „Egy szigeten fekszik s iszonyú nagy kínja növekszik.”[1] Ha ezt az Odüsszeiában a Homérosz-fordító másképpen fordítja vagy éppen élesen elkanyarodik tőle, mint az Iliász-beli sor, akkor elvész egy csomó homéroszi mondandó. Mert az Iliászban Philoktétész fekszik a szigeten, hiszen sebesült, persze, hogy fekszik „s iszonyú nagy kínja növekszik”[2], Odüsszeuszról pedig az Odüsszeia ezt akkor mondja, amikor ő Kalüpszónál fekszik és ez a fekvés eléggé gyönyörűséges, és Homérosz itt eléggé ironikus – is. És ugyanakkor ennek a sornak nemcsak ironikus mondanivalója van, amellyel nyugtázza Kalüpszó és Odüsszeusz hétéves, hét évig tartó mézesheteit, hogy az a fekvés nem volt olyan rossz – amellett nem fekszik Odüsszeusz, hanem ül a sziklán, amikor megjelenik –, a „fekszik” énekmondói kényszerből gördül oda kész sorként, Homérosz pedig nem azért alkalmazza, mert nem tudna helyére ő már mást tenni, hanem mert élvezi ezt az ironikus, gyöngéden ironikus játékot és azon kívül élvezi azt, hogy van egy magasztos mondandója is, ami a következő: ti emberek azt hiszitek, hogy csak Philoktétész kígyó marta, kígyómarás által okozott kínjai fizikai kínok, én azonban azt mondom nektek, hogy a honvágy is van olyan erős fizikai kín.
Először is, nagyon sokáig azt hittem, hogy állandóan megyek előre egy olyan úton, ahol folyton újra és újra igazolódik az, amit kezdetben megsejtettem. Ez nagyon kényelmes hit volt. Aztán jöttek olyan esztendők vagy olyan pillanatok, amikor száznyolcvan fokot fordult meg az egész homéroszi világ, ilyen időzített robbanó kilométerkövek voltak ezek az úton. Ha azt mondom, amit már meg is írtam, hogy Homérosz kezdetben a tanulmányom volt, később a hivatásom, munkám, még később a pihenésem és végül a szenvedélyem, akkor csak körülbelül jeleztem a lépcsőket, mert tulajdonképpen minden időben, minden volt. De ahogyan egyre inkább, egyre erősült, egyre mélyült Homérosz, mint szenvedély, attól az időtől kezdve mondhatom azt, hogy egyre-másra meglepődhettem azon, hogy milyen új, milyen soha nem ismert oldalát tudja elém tárni a homéroszi mű.
Nem győztem eléggé örülni annak, hogy bizony én dogmatikus voltam és hogy fordítói elveim, amikből kiindultam, azok annyira a szabályokhoz óhajtották magukat horgonyozni. Mert, ha énnekem kezdettől fogva nem az lett volna a törekvésem, hogy mindent úgy fordítsak, hogyha az eredeti szöveg elveszne, akkor az az eredeti szöveget ha nem pótolja is, de érzékelteti. Ha hajlandó lettem volna megengedni magamnak, hogy költői szépségek kedvéért hosszabb gyeplőre eresszem a Pegazust fordítás közben, akkor egy-egy ilyen meglepetés után mindig át kellett volna írnom az egész fordításomat. Szerencsére a csak sejtett, vagy a még nem is sejtett részeket is olyan szigorúan ültettem át, amennyire lehetett a szavaknak még a sorban elfoglalt helyére is vigyázva, még a félsorok sorrendjére is, hogy valahányszor egy-egy megállapítását valamely Homérosz-kutatónak olvastam, ami lényeges volt, a magam fordításában bizony ritka eset volt az, hogy amiatt kellett volna változtatnom. Mert nem tudva is annyira hű voltam, hogy nem tette az új felfedezés avulttá a megfogalmazásomat.
Persze a költészet nem megfogalmazás, és hogyha én csak megfogalmaztam volna híven azt, ami a homéroszi szöveg magyarul, akkor egy ragyogó és használható nyersfordítás lett volna a fordításom. De a lényeg: a vers. A lényeg: a költői szépség. De ezt a költői szépséget én a fordításban – minthogy mindig jobban gyanakodtam magamra, és mindig jobban bíztam az eredetiben –, én ezt a költői szépséget mindig a pontosságon keresztül próbáltam megközelíteni, és nem fordítva. Azt is mondhatnám, hogy az általam nagyon-nagyon tisztelt és végtelenül szeretett Weöres Sándor elve, amelyik egyetlen sorban rögzítődik az ő műfordítás-gyűjteménye előtt, az nagyszerű elv Weöres Sándor számára és annak a fordítottja megint csak nagyszerű számomra, a Homérosz-fordítás számára és talán az olvasó számára is. Weöres Sándor azt írta, egy talán négysoros verset írt, ha jól emlékszem, a fordításgyűjteménye elé, annak így hangzott az első sora: „Az – nem az”. Tehát: az – nem az. Nem kell hozzá kommentár. Talán ahhoz sem, hogy én inkább így állítanám föl a magam képletét: nem az – az. Ez irányt jelez. (…)
Itt van ez a sor: „Egy szigeten fekszik s iszonyú nagy kínja növekszik.”[1] Ha ezt az Odüsszeiában a Homérosz-fordító másképpen fordítja vagy éppen élesen elkanyarodik tőle, mint az Iliász-beli sor, akkor elvész egy csomó homéroszi mondandó. Mert az Iliászban Philoktétész fekszik a szigeten, hiszen sebesült, persze, hogy fekszik „s iszonyú nagy kínja növekszik”[2], Odüsszeuszról pedig az Odüsszeia ezt akkor mondja, amikor ő Kalüpszónál fekszik és ez a fekvés eléggé gyönyörűséges, és Homérosz itt eléggé ironikus – is. És ugyanakkor ennek a sornak nemcsak ironikus mondanivalója van, amellyel nyugtázza Kalüpszó és Odüsszeusz hétéves, hét évig tartó mézesheteit, hogy az a fekvés nem volt olyan rossz – amellett nem fekszik Odüsszeusz, hanem ül a sziklán, amikor megjelenik –, a „fekszik” énekmondói kényszerből gördül oda kész sorként, Homérosz pedig nem azért alkalmazza, mert nem tudna helyére ő már mást tenni, hanem mert élvezi ezt az ironikus, gyöngéden ironikus játékot és azon kívül élvezi azt, hogy van egy magasztos mondandója is, ami a következő: ti emberek azt hiszitek, hogy csak Philoktétész kígyó marta, kígyómarás által okozott kínjai fizikai kínok, én azonban azt mondom nektek, hogy a honvágy is van olyan erős fizikai kín.
[1] Lásd az Odüsszeia 5. énekében: „Egy szigeten fekszik s iszonyú nagy kínok emésztik,”
[2] Lásd az Iliász 3. énekében: „S most szigeten feküdött, iszonyú kínok közepette:”
[2] Lásd az Iliász 3. énekében: „S most szigeten feküdött, iszonyú kínok közepette:”
Hangfájl