Cosmata

            Ritkán meséltem történeteket. Inkább a jelenségek és a tárgyak, ahogy saját megnőtt terükben állnak, kivilágosítva maguk felett, maguk körül valami glóriát, valami gyöngéden bizsergető, túlédes vonzást, amely egyre nő, amikor a figyelem át- meg áttapintja hűvös felületüket, amíg egyszer valami szédület, valami önmagam-felett-vagyok érzése jár át, és a sejtmagok energiája csaknem észrevétlen fokozódik a belső, ritka térben, kigyújtva arcom, szemem, életem –

            És testté lesz a szó, hogy szerelem.

 

*

 

            Az arkangyalokat mindig szerettem. Semmi borzasztó, semmi iszonyat: csapatostul térdeltek körülöttem, kezemre hajtva gyöngéd arcukat. Bájosak voltak, engedelmesek, még énnálam is reménytelenebbek. Nem segítettek. Nem is segíthettek. Az angyalok nem félelmetesek. Izmos kezük könyörgő – nem szabad. A szárnyuk láng. Folyton perzseli válluk. Néztük egymást, valami jelre vártunk.

            Csak szánhattam az arkangyalokat.

 

*

 

            A sziget. Vagy a tenger. Nem tudom. Mert hát egymásra vonatkoznak. A csaknem rózsaszínű homokon a kis hullámok táncoltak, futottak; csupa mozgás és csupa tükröződés, az ég, a víz, a test és a közeg, egymásba oldották lényegüket, a lebegés az itt és ott között, és se itt, se ott, se én, se öntudatlan, meghatározhatatlan térfogatban, az izmok mindenhatósága és a könnyűség hívogató szakadéka.

 

*

 

            A fény. A csontokat átmelegítő. Ezékiel völgyéből jöttem én. Fogd a kezem, mert ez az a keringő. Itt az idő. Nem evilági fény. Vagyis ki tudja? Ez az a világ. Tapasztaltam a test feltámadását. Amikor a figyelem át- meg áttapintja, fénybe lobban a valóság. És testté telnek ki a száraz csontok. Feltündököl az egyetlen idő. Az érintés egyszerre minden dolgok végső értelmét rajzolja elő: a tágas „van”-t a „lesz”-en és a „volt”-on.

            A test a másik testben van csak otthon.

 

 

(A hangfelvétel 2014. június 20-án készült.)