Benedek Marcell emlékezése Ady Endréről (részlet)

Legyen szabad talán egy-két szót szólanom arról, hogyan került be Ady Endre az életembe. Mert meg kell vallanom, hogy nem tartoztam azok közé, akik az első pillanattól fogva értették őt, és harcoltak érte. Voltaképpen természetes lett volna ez, hiszen esztendőkkel Ady föllépése előtt én már a Tháliával egy modern irodalmi és művészeti mozgalom megindítói közé tartoztam, mégis meg kell vallanom, hogy évek teltek el, és én is azok közé tartoztam, akik Adyt akkor érthetetlennek tekintették, és néha gúnyolódtak is a verseivel. A nagy változás, szinte dátumszerűen meg tudom állapítani, 1908 nyarán történt, Párizsban, hogy Földessy Gyulával, Ady legjobb értőjével együtt voltunk egy este, omnibuszra szálltunk föl, és egy párizsi omnibusz tetején magyarázta ő nekem Az alvó csók-palota c. verset, és ezen keresztül értettem én meg egyszerre Ady sajátos szimbolizmusát, amelyhez addig nem jutottam el, noha Baudelaire-nek a megmagyarázott szimbólumait értettem és szerettem. Attól a pillanattól fogva láttam a különbséget Ady állítólagos mestere és Ady között, és fogtam fel Ady szimbolizmusának az igazi jelentőségét. ’908-tól tekinthetem magamat az Adyért harcoló kis hadsereg tagjának. Ez a kis hadsereg arról is nevezetes volt, hogy a harcot nemcsak Ady ellenfelei ellen folytatta, hanem önmagával is, és nem volt két-három Ady-barát, aki egyetértett volna Ady értelmezését tekintve. Súlyos viták voltak, néha veszekedéssé fajuló viták Földessy Gyula és Hatvany Lajos között, és amikor esztendők múlva a 20-as évek elején megjelent az én Ady-breviáriumom, melleges szólva az a könyvem, amelyre legkevésbé szívesen emlékszem, mert a legtöbb támadásban volt része, éspedig Ady-hívek részéről is. A könyv összeveszített egy időre Ady Lajossal, Hatvanyval, csak később békültünk meg egymással. Kritika, jó kritika egyáltalán nem jelent meg róla; az Athenaeum mint Ady költeményeinek tulajdonosa bepörölte a könyv kiadóját a túl sok idézet miatt; az irodalmi szakértő akit megkérdeztek, pocséknak nyilvánította a művemet, nem is mű, írta róla. (…) Császár Elemér volt. (…) És a pör végül ennek a kritikának ellenére azzal a békés megegyezéssel végződött, hogy a könyvnek még meglévő 600 példányára új boríték került, és mint az Athenaeum kiadványa szerepelt. Akkor úgy látszik egyszerre művé változott. De én mái napig is csak kellemetlen érzéssel tudok erre a könyvemre visszagondolni, és vigaszom mondom csak az, hogy két Ady-barát sem tudott soha egymással megegyezni, hogy hogyan is kell Adyt érteni.

 

A lényeg, amit a magam és a többiek Ady-élményéről mondani tudok, ez az, hogy egyszerre volt esztétikai és harcos élmény. Adyért, az ő művészi formáiért, mondanivalóiért és szociális felfogásáért egyaránt harcolni kellett az akkori konzervatív vagy reakciós nemzedékkel. Ezt a harcot különböző eszközökkel, mondom egymással sem túlságos egyetértésben, de folytattuk évtizedeken át.

 

És ha most azt kérdezi tőlem, hogy van-e különbség az én nemzedékem és a mai fiatalság, unokáim és egyetemi hallgatóim Ady-élménye között, a legnagyobb különbségnek mindenesetre azt kell tekintenem, hogy ránk nézve Ady szeretete harci kötelesség volt, ő rájuk nézve egyszerűen egy irodalmi élmény a többi között. Ezt a kettős jelentőséget bírta Ady a mi szemünkben, és ebből a kettős jelentőségből ma már csak egy esztétikai jelentőség maradt meg, ami természetesen nem kevés. Nem kevés, de mégis azt jelenti, hogy a mai fiatalságnak, tehát a 15-től 25 vagy 30 esztendeig számító fiatalságnak az életében Ady költészete korántsem olyan jelentős, mint a mi életünkben volt. Mert hiába, külön jelentőséget adott neki az a harc, amelynek katonáivá tett bennünket és amelyre most már ennek a nemzedéknek nincs szüksége. Ez a nemzedék joggal mosolyog most már azokon, akik érthetetlennek, vagy hazafiatlannak, vagy hazaárulónak, vagy istentelennek nevezték Adyt. Erre ma minden diák meg tudja adni a maga jogosan fölényes válaszát, és éppen ez az oka annak, hogy az Ady-szeretet ettől a harci lángtól megfosztva valamivel hűvösebb és jobban beletorkollik abba az érzésbe, amellyel egy másik, harmadik, negyedik, esetleg tegnapi vagy mai költőt olvasnak. Ez kb. érzésem szerint, már amennyire én a mai fiatalságot ismerem és ismerhetem, ez a különbség a két nemzedéknek az Ady élménye között.