Megszólaló
AZ ESŐK. Egy ideje Amáliának csak akkor van jókedve, ha az eső esik. Az esőt tudni, hallani lehet előre, megérezni az erdő szagából, tudni a szelek irányából, hallani az állatok nyugtalanságából és a madarak hangjából.
Amália sokféle esőt ismer. A keleti szél mindig csöndes esőt hoz, a déli meleget, a nyugati nagy-cseppeset, az északi metszőt. Tavasszal a jégesők gyakoriak, októberben az ónos eső a legtöbb, novemberben pedig haragos-eső esik. Nyári hajnalokon rövid, zizzenős esők esnek, de mire fölkel a Nap, nyomát sem látni a víznek. Télen ritkán esik az eső, és ha esik is, lucskossá változtatja a havat. Szereti Amália ezeket az esőket, mindet, de legeslegjobban mégis a nyári viharokat szereti.
Az esővel sokféleképpen lehet játszani. Amália sosem bújik a kunyhójába, amikor esni kezd, hanem kiáll a Páfrányos Tisztásra és játszik. Először csak azt figyeli, hogy mi történik körülötte: élvezi, ahogy az eső végigcsorog a fák ágain és levelein, végigfut a törzseken, le, egészen a földig, s onnan, mint egy patak, lezúdul a völgybe.
Nézegeti a páfrányokat, ahogyan mélyeket lélegeznek, mozgatják levélkarjaikat, örülnek a vízcseppeknek. Ezután kezdődik az igazi játék: felemeli tenyerét, esővizet gyűjt bele, megmosakszik benne, az ég felé fordítja arcát, kicsücsöríti száját, két kezéből iszik néhány korty esővizet. Órákig is elnézegeti, hogyan ugrálnak tenyeréből magasra a csöppek, hogyan folyik bőrén a víz, hogyan lesz haja csuromvizes. Ha fázik, ő is ugrálni kezd, a tenyerében összegyűjtött vizet szertefröcsköli. Átszáguldja a hegyi ösvényeket. Ilyenkor arcába ver az eső, megcsiklandozza az orrát, száját – titokban az eső is nagyon szereti Amáliát –, s együtt kacagnak hangosan, nagyon-nagyon hangosan.
Mire Amália a Mélyvízű Tóhoz ér, elfárad, lekuporodik egy hatalmas gomba alá, és onnan figyeli az esőcseppek táncát: minden csepp egy-egy apró kört hagy maga után, amikor belehullik a Tóba. Száz meg száz köröcske születik minden pillanatban, s Amália ezt addig nézegeti, amíg el nem áll az eső.
Eső után az erdő is boldog. Zöldebbek a zöldek, kékebbek a kékek, sárgábbak a sárgák, és pirosabb a piros. Tisztábbak a növények, nyugodtabbak az állatok, mélyebbeket lélegzik, s gyönyörű feketébe öltözik a föld. Egy kicsit mintha a sziklák és a hegyek is nőttek volna, de lehet, hogy csak jobban kihúzzák magukat.
Amália évekig úgy gondolta, hogy ő már mindenféle esőt igen jól ismer, amikor különös dolog történt vele. Megismerhetett volna egy egészen ritka esőfajtát, ha kicsit jobban odafigyel. Azon a napon történt ez, melyen boszorkányhoz méltatlan rossz kedvvel, karikás szemekkel ébredt.
Kinézett az ablakon és látta, hogy csepereg kint az eső. Mint ahogy eddig még soha, most visszabújt ágyába. Ezen az eső is meglepődött kicsit, és egyre hangosabban kezdte verni az ablakot. De a boszorkány a fejére húzta a takarót, hallani sem akarta a hívogatást. Nem értette az eső a dolgot, és átszivárgott a kunyhó tetején, kedvesen rácsöppent Amália feje búbjára, de Amália most nem nevetett, meg sem mozdult, csak sóhajtozott a fűtakarója alatt. Az eső elhatározta, hogy kicsalogatja Amáliát a kunyhóból. Jól ismerte a boszorkányt, tudta, nem lesz könnyű a dolog. Táncba kezdett a ház körül, változtatgatta irányát: Hol errefelé esett, hol arrafelé esett, különféle hangokat dobolt az ablakokra; másféle ritmust vert a kéményen, mást a kerítésléceken, csudaszép esőszimfónia állt össze belőle.
És Amália? Amália mit csinált eközben ? Hallotta ugyan a furcsa zajokat, eljutott takarója alá a különös muzsika, de ő csak a szomorúságával törődött, azt becézgette, dédelgette, az volt neki mindennél fontosabb. Összegömbölyödve ágyán magát sajnálgatta, s folyton azt sóhajtozta, hogy ő milyen nagyon egyedül van.
Ekkor az eső még különösebbet talált ki, olyasmit, amit ezidáig még soha. De most nagyon szeretett volna Amáliával játszani, gondolt egyet és színes cseppeket kezdett el hullatni. Hol kék volt, hol zöld, hol halványrózsaszín, átszíneződött barnára, lilára, még napsárgával is megpróbálkozott. Mikor megannyi színt végigpróbált már, mindegyikben egyszerre is megmutatkozott. Ha Amália látta volna, biztosan azt mondja rá, hogy „esőszivárvány”. De oda sem figyelt, ki sem nézett az ablakon. Az eső pedig elvonult a kunyhó fölül, s aznap már seholsem esett. Nem sértődött meg, de úgy gondolta, hogy Amália már nem szereti őt, és soha többé nem akar játszani vele. Úgy döntött, hogy ezentúl nem fog esni a boszorkány háza tájékán, inkább messzire kerüli Holdmezőt, a Kancsali utcát, sőt az erdő egész bal sarkát. Két nap múlva Amália megunta a szomorúságot és kikukucskált a fűtakarója alól. Hétágra sütött odakünn a Nap. Amália fölkelt, evett egy adag vadkörte-lekvárt, ivott rá két bögre mandulatejet, aztán tenni-venni kezdett a kunyhója körül. Átrendezte pöttyös bögre-gyűjteményét, ültetett néhány bokor rezedát az ablaka alá, meglocsolta kertjét. Négy-öt napig akadt tennivalója bőven, de a hatodik napon úgy érezte, hogy valami hiányzik neki. Hosszasan töprengett, mire rájött.
- Hm, milyen régen nem esett errefelé az eső ! – szólt oda macskájának. – Pedig már itt lenne az ideje ! Nézzük csak: tegnap keleti szél fújt, de nem hozott semmit, ma déli, de ez sem… És egyáltalán nem érzem, hogy holnap esne…Hm, hm…Módfölött érdekes.
Körbejárta az erdőt, és látta, hogy mindenütt vannak esőnyomok, csak éppen az
ő háza körül nem. Elcsodálkozott, meg is ijedt kissé. Hirtelen eszébe jutott valami.
- Tyű – mondta, és azonnal hazaszaladt. Bizony jól gondolta ! Az esőgyűjtő-hordókban különös színű vizet talált: kék, zöld, rózsaszín, barna, lila és napsárga furcsa keverékét.
Amália nem azért volt boszorkány, hogy ne tudta volna rögtön, mi is történhetett. Visszagondolt arra a reggelre, melyen nem ment el az esővel játszani. De hogy még tisztábban lásson, belemártotta kezét a hordóba, nézte, hogyan színeződik be lassan a mutatóujja. Feltartotta színes ujját a Nap felé, hosszan vizsgálgatta, aztán felsóhajtott:
- Ó, az eső azt hiszi, hogy én már nem is szeretem ! – Elnézett a hegyek felé, látta, hogy arrafelé megint esik. Odafutott, de mire odaért, az eső elállt. És hiába kergette ezután napokig az esőt, az mindig máshol esett, és azonnal elállt, ha a boszorkány a közelébe érkezett.
-.Be kell bizonyítanom neki, hogy szeretem – szólt megint a macskájának a boszorkány. Igen ám ! De hogyan lehet az ilyesmit bebizonyítani ? Virágot, madarat nem lehet az esőnek ajándékba vinni, mint ahogy fölkiabálni sem lehet neki azt, hogy „”eső, szeretlek !”
- Úgy fogok tenni, mint egy virág – találta ki végül. – Megvárom, míg újra észre nem vesz.
Lefeküdt a Tisztáson a kéküstökű csormolyák közé, s nem is mozdult el onnan kilenc és fél napig. Kókadozott a szomjúságtól – mint a többi virág -, dőlt erre, dőlt arra – mint a többi virág -, szúrta oldalát a kiszáradt föld – mint a többi virágnak. Már majdnem föl is állt, de rápillantott a csormolyákra, s látta, hogy azok milyen türelmesen várakoznak, holott felrepedeztek levélkarjaik, összeszáradtak szirmaik. Még erősebben szorította hát testét a földre, és ráfújt a virágokra, hogy egy kicsit enyhítse melegük.
A kilencedik nap reggelén hatalmas esőfelhő nézett le a Tisztásra. Látta, milyen csenevészek odalent a növények, látta, mennyire kiszáradt a föld, s látott valami feketeséget is a növények között heverni.
- Hm, hogy ezek milyen nagyon porosak ! –gondolta. Megrázta magát, és…
Ahogy az első csepp az arcára hullott, Amália fölült és kacagni kezdett. Fölugrott, tapsikolt, sikongatott és örömében végigszáguldozta az erdőt. Amikor végül a Mélyvízű Tó partján a köröcskéket nézegette fáradtan, arra gondolt, hogy soha többé nem lehet olyan szomorú, hogy megbántsa ezzel az esőt, mert lám, szépek is tudnak ők lenni, ha mindketten akarják.
Az eső nem gondolt semmit, de aznap Amália hajára hullatta a legszebb és leggömbölyűbb cseppeket.
Műfaj: mese