Megszólaló
A zöldszín, rokkant szívkórház felől
értem – cukrászda és zöldség-gyümölcsös
boltok mellett, savaktól messziről
párálló táskák, bőrtokok és örvös
karikák friss illatából – a sárga
kupolás, fátyolos kis kockatemplom
nyitott kapujához, – páran a parton…
S beléptem a dohos, picinyke házba.
Az Úr rideg magánbirtokait,
megsúgom, utóbb messze elkerültem, –
nem véltem, hogy üdvös, derűs, emberibb
javakat nyerhetnék e fűthetetlen,
nagyzoló hodályokban, – és ha néhány
lerongyolt életű, komor halandó
baján enyhítettem, a tisztelendő
égi miazmákra nem sandítottam.
Bent egy asszony térdelt a zsámolyon
kopott kabátban, kötött kesztyűjének
pamutka cafrangjait konokon
gyűrkélve, – úgy tűnt, hangtalan beszélget
valakivel: hátának ingó ritmusával,
száraz szájszéle rebbenő szögével
is sugallva: egy élő-holt személlyel
társalog, kit ő csak e csenden át hall.
Igyekeztem elszórni magamat
a homályban, semmiképp nem akartam,
hogy ha véget ér majd e pillanat
nyilván fokozott, nekem láthatatlan
öröme, jaj, nehogy megszégyenítsem
őt nyers, pogány karvalytekintetemmel, –
nehogy azt higgye, itt egy fanyar ember
lopkod abból, mit néki nyújt az isten.
Kotródtam. Nem, nem történt velem
semmi, csak kissé zavartan csorogtam
le a part felé, ahol éktelen
lármát csaptak a téli Balatonban
didergő hattyúk, récék, jégsirályok,
amint csőrükkel fel-felcsipegették
a latyakba dobált kenyércsipetkét,
majd ismét bemérték az égi távot.
Felv. 2016. május (Kötetben: Üvegfilm, Kalligram, 2003)