Nagy ősz

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

Fürödni bennetek vörös meg barna erdők

dércsípte dohos hallgatag kútjai!

Perlekedő kék acél az ég,

és ősz és ősz és ősz libeg.

Kihez szól a jajszó?

Kihez a csorba dünnyögés:

görbe gombák késői könnyei?

 

Nagy ősz, te tapló, min köd ül.

Nagy ősz, te tarló; reszkető inakkal

vadjaid fülelnek hulló lomb mögül.

Nagy ősz, te megmért, és megcsodált.

Benned hullabűz: bíborrá olvadó.

Nagy ősz, te szív, te létralábú;

dárdás, vikinges, rőtszakállú.

Morgó, kihez a Hold dadog.

Somérlelő subád sörénye leng!

Bömbölnek megpatkolt kanok.

Hullám a partra siet –

rézhomokba ezüstöt vegyít.

Élén az ordas alkonyatnak

őz vérzi fel szügyit.

 

És a felhők,

a fehérek és kövérek és pirosak!

Alakjuk olykor áttűnő.

Néha egy szisszenés, aztán kerekded:

lomha, mint a bálna.

Aztán bolond lovak mirtuszok

rózsák dáliák rogyadozó serege.

Pincék penészes pókhálói,

nagyanyám bokáig érő fátylai,

csípős éjek cingár sirályai,

halak ikrák moszatok mozdonyok,

őrült meztelen asszonyok:

hogy surrog futástok és hogy lobog!

Röhej, hogy röpültök

gyárak és kémények felett,

kényes szeszélyes kristályos tanúk.

 

Már gyönyörű, rózsaszínű felhők tornyosulnak

a selymes párátlan ég mélységeiben.

Őket bámuljuk parázsló ablakainkból –

és ezer ablak lesi őket.

Ám violába játszó és csodaszép felhők garmadája,

ördögábrázatú, keserű, féktelen,

csontrecsegtető fenyér kávája, mind

lassan ledől és pocsolyában ápolgatja arcát.

És a nagy ősz

végighasítja tükrüket!

 

Korom lefut a fényben,

a füst elinog a szélben,

a levél elfonnyad, zörög és fanyar.

A bogár holtan hadonászik.

A juhász tűznél furulyázik.

Nagy ősz:

te nézed és hallgatod.