Fénnyel, füttyel

A suttyó tavasz fattyú öcsém,
de nálam kicsit nagyobb legény:
a szelet szőrén üli,
csintalansággal mindig teli,
bekódorogja a világot,
s amerre elmegy,
rügyeket csempész a fákra, virágot,
s amikor sokáig elbarangol,
engesztelésül
szemembe szór egy marék aranyport.

– Ezt meg Alaszkából hoztam –
mondja és szórja, pergeti hosszan.
Pergeti mint a mézet,
donganak is rá a méhek!
Doktor Vakond, a vak alkimista
ennyi kincsről ha álmodni tudna,
hagyná pokolra 
cin-serpenyőit! –
olvadt szivárvány lesz minden tócsa,
hol öcsém kacsintó, nagy kék szemet nyit.

Gyönyörködik hogy hunyorgatok,
fölugrik az ablakokba,
villogtatja fényfogait,
kezében aranyalma,
– Kapd el! – kiált és jót nevet.
– Gyere utánam! – mondja –
a réten 
meglovagolhatod majd a szelet!

S elnyargal fénnyel, füttyel,
beszólni minden házba.
S én szaladok nyomába,
fénnyel,
füttyel,
mezítláb, klottgatyában!

 

Műfaj:  vers

Megszólaló: 
Kiss Benedek