Megszólaló
A suttyó tavasz fattyú öcsém,
de nálam kicsit nagyobb legény:
a szelet szőrén üli,
csintalansággal mindig teli,
bekódorogja a világot,
s amerre elmegy,
rügyeket csempész a fákra, virágot,
s amikor sokáig elbarangol,
engesztelésül
szemembe szór egy marék aranyport.
– Ezt meg Alaszkából hoztam –
mondja és szórja, pergeti hosszan.
Pergeti mint a mézet,
donganak is rá a méhek!
Doktor Vakond, a vak alkimista
ennyi kincsről ha álmodni tudna,
hagyná pokolra
cin-serpenyőit! –
olvadt szivárvány lesz minden tócsa,
hol öcsém kacsintó, nagy kék szemet nyit.
Gyönyörködik hogy hunyorgatok,
fölugrik az ablakokba,
villogtatja fényfogait,
kezében aranyalma,
– Kapd el! – kiált és jót nevet.
– Gyere utánam! – mondja –
a réten
meglovagolhatod majd a szelet!
S elnyargal fénnyel, füttyel,
beszólni minden házba.
S én szaladok nyomába,
fénnyel,
füttyel,
mezítláb, klottgatyában!
Műfaj: vers