(1)
Igyekszik hazafelé, már nem
emlékszem
pontosan
honnan, edzésről talán, és arra
se, hogy
hogyan,
nyilván a 75-ös trolival,
a jégpályánál
leszáll,
ne félj, ne remélj, vissza-
hozva
leszel,
én ezzel hozom vissza őt,
ez szépen
visszahoz,
átvág keresztben a Hősök terén
a kisföld-
alattihoz,
szalad az autók között, ezt
megengedem neki,
azt hiszem
simán át is jut, átugrik a járdaszegély
mellett
fölgyűlt vizen,
és olyan, tényleg, mint aki:
mintha semmitől
se félne,
úgy jön, lelép a járdáról,
áll másnak
a helyébe,
tízegynehány éves gyerek, nem tudom
vagy inkább
nem ismerem,
már nem emlékszem vissza rá,
valahogy egy
csapásra nem,
alig ábrándozik, akkor még
nem épp ez
van soron,
és nem is bizonytalanodik el
a másik
oldalon,
megáll egy kapunál, meg-
keresi a
csengőt,
áll a házunk előtt, egy ablakra
néz, fölbámul az
égre,
nézi egy
kicsit
a felhőt,
aztán belép. Mi
végett. Mi-
végre.
(2)
Ha kimegyek a ház elé, ropog a
februári hó
alatt a jég,
most ez van, pont ez a kevés lesz
nekem épp
mindenből elég,
kimegyek, aztán meg vissza, vagyis hát
inkább nem
megyek ki,
nincs nagy jövés-menés, a jövéssel is úgy van,
hogy ide se
nagyon jön senki,
a domb alatt nem is jártam még,
nem tudom,
hogy pontosan mi
van ott, biztos erdő, meg egy
kanyargós autó-
út itt maradni,
itt maradok, ez jó lesz, úgy is kell, úgy illik,
hogy legalább
nekem tessék,
nem fogom számolgatni ami nincs, hogy mennyi
van hátra, hány
milliárd egység,
maradok, nem véletlenül, de nem is
valami szelíd-
vad elhatározásból,
nem szórakoztatom magam azzal, hogy hol lennék
még ennél is inkább
valahol máshol,
majd nyilván olvad, kisüt, fölszárad,
aztán megint
elázik szépen
az egész, itt ücsörgök a napon egy nem túl
kényelmetlen, de nem is
kényelmes széken
egészen nyár középig, ha van egyáltalában közepe,
és nem csak
vége a nyárnak,
és ha tényleg akad olyan még, akire
igazából ennyire
sehol se várnak.
(3)
Ez egy világ, egy csinosabb darab,
nem mondhatni,
hogy sok világok.
Egy oldal. Nyugodtan nem vadulnak,
nem csavarják
fel a lángot.
Aki itt van, azt nem annyira, de
mégiscsak fizeti
művészetért
a nem tudom, kicsoda. A többiek. Az
fizet, aki semmit
sem ért.
Képgyár, képzelő-ipar, azok meg
makszimum képeket
ha vágnak,
az én ebből egy árva szót sem értek fizet
az én pedig
szarok rádnak.
Na jó, leállok erről a vonalról,
úgysem tudom
jól elmondani
a nincs is mit. Hogy így van kitalálva. Pont
az van ki-
találva, ami.
Ezt a létező legszebb leosztást.
Minden leosztások
legszebbike.
Bombáznak is, az nem szép. 99.
március húszon-
negyedike.
(5)
Itt mindenről ilyen pocsékul izgatott,
túlhevített
hangon beszélnek,
úgy, mint akik ki vannak téve egy csomó,
szerencsére édes
ízű veszélynek,
jól kidolgozott hangfekvésben, jó
sok pénzért
kidolgozva,
van, akinek feladták, de van,
aki csak úgy
magával hozta.
Itt olyan együtt-érzés kíséri
egyesek minden
mozdulatát,
úgy van elosztva, hogy volna a test, és a
többiek azon
a testen a kabát,
úgy van, hogy mindig az beszél, aki soha,
mert nem tud, de
nem is hallgat,
és aki hallgatja, tátott szájjal örül
a fogalma sincs
minek. A zajnak.
Aztán fölkel, ez is megvolt, lefekszik,
reggel indul, ha
van, a dolga
után. Vagy nem az övé, de nem is hiszi, nem
oly buta. Tisztára,
mintha volna.
Várja a váltást. Előbb még nem, csak délután felé,
várja, hogy valaki
már váltsa le. Le vagy
föl. Vagy meg, vagy valami. Más. Néha egészen
jól megy el, néha
alaposan kihagy,
azért ilyen, mert persze hogy van is, ilyen a
létezés, lehet, hogy
mindig is ilyen.
Ki mit visz magával. Vagy csak magát. Én magam inkább
vonszolom, és
más dolgát viszem.
Ezt is tudom, mindenki tudja jól,
próbálgatják, mégse
vagyunk becsapva,
önként választjuk így, magunk, mintegy. Meglepetés.
A legszebb ajándékokat
mindenki magától kapja.
A legjobbat majd magamnak adom. Még
hátra van. Mindig
a jó van hátra.
Nem a legolcsóbb, tudom, de ahhoz képest
még nem is
olyan drága.
(8)
És hogyha így ülsz, látod a
város
másik felét,
egyszerre látod szemben azt a két lányt,
és látod
a Fal helyét,
vadul építenek, fejlődés, romlás,
szépül, rom-
bolás satöbb,
az egyik lány most épp feláll, kicsit
nevet, nevetgélnek,
ez volt a szebb,
leszáll a Teherpályaudvarnál,
a másik még
marad,
elég szép, tetszik az egész, érzi, hogy
nézem, nézem
a Falat,
most az a játék, hogy közömbös, eljátssza,
hogy neki
Scheiss Egal,
Lehrter Bahnhof, megindul a
szerelvény,
indul és megáll,
ha így maradsz, denn so lange, so lang
auf matten
Pfaden der Erde,
marad, egy hosszabban felújított
megálló, szépen
föl(dre)seperve,
s ha így ülsz, így, kissé
oldalvást
az ülésen,
látsz mindenfélét, mindent
látsz,
mindent egészen.
Műfaj: vers