Élet és nem ezeket ismételgetik

Contributors

Megszólaló

(1)

Igyekszik hazafelé, már nem

emlékszem

    pontosan

honnan, edzésről talán, és arra

se, hogy

    hogyan,

nyilván a 75-ös trolival,

a jégpályánál

    leszáll,

ne félj, ne remélj, vissza-

hozva

    leszel,

én ezzel hozom vissza őt,

ez szépen

    visszahoz,

átvág keresztben a Hősök terén

a kisföld-

    alattihoz,

szalad az autók között, ezt

megengedem neki,

    azt hiszem

simán át is jut, átugrik a járdaszegély

mellett

    fölgyűlt vizen,

és olyan, tényleg, mint aki:

mintha semmitől

    se félne,

úgy jön, lelép a járdáról,

áll másnak

    a helyébe,

tízegynehány éves gyerek, nem tudom

vagy inkább

    nem ismerem,

már nem emlékszem vissza rá,

valahogy egy

    csapásra nem,

alig ábrándozik, akkor még

nem épp ez

    van soron,

és nem is bizonytalanodik el

a másik

    oldalon,

megáll egy kapunál, meg-

keresi a

    csengőt,

áll a házunk előtt, egy ablakra

néz, fölbámul az

    égre,

nézi egy

kicsit

    a felhőt,

aztán belép. Mi

végett. Mi-

    végre.



(2)

Ha kimegyek a ház elé, ropog a

februári hó

    alatt a jég,

most ez van, pont ez a kevés lesz

nekem épp

    mindenből elég,

kimegyek, aztán meg vissza, vagyis hát

inkább nem

    megyek ki,

nincs nagy jövés-menés, a jövéssel is úgy van,

hogy ide se

    nagyon jön senki,

a domb alatt nem is jártam még,

nem tudom,

    hogy pontosan mi

van ott, biztos erdő, meg egy

kanyargós autó-

    út itt maradni,

itt maradok, ez jó lesz, úgy is kell, úgy illik,

hogy legalább

    nekem tessék,

nem fogom számolgatni ami nincs, hogy mennyi

van hátra, hány

    milliárd egység,

maradok, nem véletlenül, de nem is

valami szelíd-

    vad elhatározásból,

nem szórakoztatom magam azzal, hogy hol lennék

még ennél is inkább

    valahol máshol,

majd nyilván olvad, kisüt, fölszárad,

aztán megint

    elázik szépen

az egész, itt ücsörgök a napon egy nem túl

kényelmetlen, de nem is

    kényelmes széken

egészen nyár középig, ha van egyáltalában közepe,

és nem csak

    vége a nyárnak,

és ha tényleg akad olyan még, akire

igazából ennyire

    sehol se várnak.



(3)

Ez egy világ, egy csinosabb darab,

nem mondhatni,

    hogy sok világok.

Egy oldal. Nyugodtan nem vadulnak,

nem csavarják

    fel a lángot.

Aki itt van, azt nem annyira, de

mégiscsak fizeti

    művészetért

a nem tudom, kicsoda. A többiek. Az

fizet, aki semmit

    sem ért.

Képgyár, képzelő-ipar, azok meg

makszimum képeket

    ha vágnak,

az én ebből egy árva szót sem értek fizet

az én pedig

    szarok rádnak.

Na jó, leállok erről a vonalról,

úgysem tudom

    jól elmondani

a nincs is mit. Hogy így van kitalálva. Pont

az van ki-

    találva, ami.

Ezt a létező legszebb leosztást.

Minden leosztások

    legszebbike.

Bombáznak is, az nem szép. 99.

március húszon-

    negyedike.



(5)

Itt mindenről ilyen pocsékul izgatott,

túlhevített

    hangon beszélnek,

úgy, mint akik ki vannak téve egy csomó,

szerencsére édes

    ízű veszélynek,

jól kidolgozott hangfekvésben, jó

sok pénzért

    kidolgozva,

van, akinek feladták, de van,

aki csak úgy

    magával hozta.

Itt olyan együtt-érzés kíséri

egyesek minden

    mozdulatát,

úgy van elosztva, hogy volna a test, és a

többiek azon

    a testen a kabát,

úgy van, hogy mindig az beszél, aki soha,

mert nem tud, de

    nem is hallgat,

és aki hallgatja, tátott szájjal örül

a fogalma sincs

    minek. A zajnak.

Aztán fölkel, ez is megvolt, lefekszik,

reggel indul, ha

    van, a dolga

után. Vagy nem az övé, de nem is hiszi, nem

oly buta. Tisztára,

    mintha volna.

Várja a váltást. Előbb még nem, csak délután felé,

várja, hogy valaki

    már váltsa le. Le vagy

föl. Vagy meg, vagy valami. Más. Néha egészen

jól megy el, néha

    alaposan kihagy,

azért ilyen, mert persze hogy van is, ilyen a

létezés, lehet, hogy

    mindig is ilyen.

Ki mit visz magával. Vagy csak magát. Én magam inkább

vonszolom, és

    más dolgát viszem.

Ezt is tudom, mindenki tudja jól,

próbálgatják, mégse

    vagyunk becsapva,

önként választjuk így, magunk, mintegy. Meglepetés.

A legszebb ajándékokat

    mindenki magától kapja.

A legjobbat majd magamnak adom. Még

hátra van. Mindig

    a jó van hátra.

Nem a legolcsóbb, tudom, de ahhoz képest

még nem is

    olyan drága.



(8)

És hogyha így ülsz, látod a

város

    másik felét,

egyszerre látod szemben azt a két lányt,

és látod

    a Fal helyét,

vadul építenek, fejlődés, romlás,

szépül, rom-

    bolás satöbb,

az egyik lány most épp feláll, kicsit

nevet, nevetgélnek,

    ez volt a szebb,

leszáll a Teherpályaudvarnál,

a másik még

    marad,

elég szép, tetszik az egész, érzi, hogy

nézem, nézem

    a Falat,

most az a játék, hogy közömbös, eljátssza,

hogy neki

    Scheiss Egal,

Lehrter Bahnhof, megindul a

szerelvény,

    indul és megáll,

ha így maradsz, denn so lange, so lang

auf matten

    Pfaden der Erde,

marad, egy hosszabban felújított

megálló, szépen

    föl(dre)seperve,

s ha így ülsz, így, kissé

oldalvást

    az ülésen,

látsz mindenfélét, mindent

látsz,

    mindent egészen.

 

Műfaj:  vers