Csillagszedő Márió

0:00
0:00

Az ember jóból és rosszból van
összegyúrva.
Fehérből meg feketéből.
Ezért van az, ha rajtakapsz
valami rossz dolgon, mindig
szürke leszek.
Akkor csak állunk
egymással szemben, mozdulatlanul.

Tehát távolodunk, de közeledünk is.

Eddig háromszor 
mentem világgá.

Először az ajtóig,
azután  a szomszéd házáig,
legutoljára meg
a lakótelep széléig.

Ha megint
világgá megyek,
nem fordulok vissza többé,
mert úgyis hazatalálok,
hiszen a Föld gömbölyű.

Tegnap Márió, az új szomszédunk
kisfia azt mondta, hogy
egy kislányt csak akkor
lehet megszeretni, ha az
mindent kétszer mond.

Az én mamám viszont azt mondta,
hogy ezek gyerekes dolgok,
és a gyerekes dolgokat
egy magamfajta nagylány
már nem hiszi el.

És én a mamának adok igazat.
És én a mamának adok igazat.

Márió megfigyelte,
hogy este
teljesen fölöslegesen szaladgál
a parkban,
teljesen fölöslegesen űzi
a park egész hosszában
a csillagokat vagy a Holdat,
mert azok azután is csak
ugyanabban a messzi távolban
maradnak.

A játékban az az igazságos,
hogy bármi lehetek.

Ha akarom, orvos,
ha akarom, beteg,
ha akarom, kalauz.

A játékban csak az
nem igazságos, ha
Márió is éppen az akar lenni,
ami én. Olyankor
mindig folyó leszek,
kilépek a medremből,
és mindenkit elöntök:
az orvost, a beteget
és még a kalauzt is.

Csak pont Máriót
nem tudom elönteni,
mert ő akkor mindig hajó lesz.

és ez az, mi a játékban
nagyon nem igazságos.

Ma szerencsés napom volt:
találtam ez négylevelű lóherét.

Márió azt mondta,
hogy régen, amikor
az apja meg az anyja
elváltak,
ő kutyát kapott ajándékba.
megkérdeztem a papát,
hogy velük mi van,
de azt felelte,
hogy ők soha nem válnak el,
mert annyira szeretik egymást.

A kutyát már
meg sem említettem.

Tegnap Márióval
lementünk  tóhoz.
Már esteledett, amikor
a vízben megjelentek a csillagok.
Márió azt mondta,
meglátom, éjszaka mindet
kihalássza nekem onnan,
ha mégis maradna néhány
a rossz látási viszonyok miatt,
azokat majd reggel összeszedi.

Ma délelőtt is a tó felé mentünk,
és tényleg nem voltak ott a csillagok,
de Máriónál sem láttam egyet sem.

Akkor meg azt mondta,
hogy otthon őrzi őket
az üvegszekrényben,
de nézzek csak ki majd estére
az ablakomon,
addigra mindet felrakja nekem az égre.

Az óvodában minden jó,
csak a grízkása nem jó.
Veszek belőle egy kanállal,
a kezem nem reszket,
a kanál nem reszket,
de a grízkása reszket.

És ami reszket,
azt én nagyon nem szeretem.

Amikor a doktor nénihez értünk,
anya levette a kabátomat,
meghámozott,
mint egy narancsot. Milyen édes
ez a gyerek, mondta a doktor néni,
pedig savanyú arcot vágtam,
és féltem is egy kicsit.
Legszívesebben az ágy alá
bújtam volna,
vagy a szoba sarkába,
hogy csalogassanak elő,
a doktor néni és anya,
becézzenek meg simogassanak
a szavakkal, hogy érezzem:
jön elő belőlük a szeretet,
és megtalál,
hiába bújok el.

Ha nem viselem
mindig a szemüvegemet,
felnőtt koromban sem
leszek előrelátó?

Ha valaki csuklik,
az azt jelenti,
hogy emlegetik.
Ezt egy néni mondta
a buszmegállóban.

Anya meg azt mondta,
hogy biztosan
apa emleget minket,
azért csuklottam.

és amikor mindnyájan,
a néni,
anya
meg én is
emlegetni kezdtük
az autóbuszt,
azonnal meg is érkezett.

Egy nagy, kék, csuklós.

Máriónak
meg a biciklinek
vannak hátrányai.
A biciklin nem lehet játszani,
Márión meg nem lehet biciklizni.

A vonatsínek
egymás mellett
mennek,
de valahol messze
összeérnek.
Apa szerint
csak a végtelenben.

Apa és anya
is egymás mellett
mennek,
én meg középen,
mert én vagyok a végtelen,
ahol ők összeérnek.

Márió apukája
régen vadász volt
és százból százszor lelőtte
röptében a vadkacsát.

Az én apukám
sosem volt vadász,
de azért százból százszor
ő is lelné
röptében a vadkacsát,
még a vaddisznót is,
ha az a buta állat
nem lenne olyan
földhözragadt.

Ha a házunk egy nagy léggömb lenne,
akkorára fújnám, hogy minden barátom,
még a Márió is elférjen benne.
Azután közösen pumpálnánk,
hogy a játszótér, a park,
sőt még a lakótelep is beleférjen.

Így a mi házunk az egész világ lenne.

Nyáron a Nap olyan önzetlen,
úgy osztogatja a barnaságot,
mint én az óvodában a vajas kiflit.
Az uzsonna, tudom, sohasem fogy el,
mert anya mindennap beletesz
valami finomat a táskámba.

De félek, hogy a Nap
egyszer teljesen kifehéredik.

Te rossz vagy apa, meg anya is,
mert sohasem vagytok itthon,
amikor este hazajöttök,
fáradtak vagytok,
elküldtük aludni,
sohasem játszotok velem,
pénzt adtok,
hogy vegyek magamnak játékot,
de minden gyereknek
ugyanolyan játéka van, 
és nekem nem kell ugyanolyan játék.

A nagypapa viszont jó,
mert ő mindig itthon van,
játszik velem,
sohasem mondja, hogy fáradt,
nyáron a Márióval elvisz a nyaralóba,
kukoricaszárból csinál nekünk
varázskardot
meg fosztásból varázsbabát,
hogy ripsz-ropsz,
az égből szeretetet varázsoljunk a földre.

Reggel, amikor megcsípi a dér
a kertet, a növények hirtelen
kinyitják szemüket, és rácsodálkoznak
az ablakomra. Ilyenkor legszívesebben
csokorba kötném a jégvirágokat,
s mint egy óriás vázába,
beletenném őket a zöldbe.

De nem tudom, enyémek-e a jégvirágok.

Amikor nagy leszek, veszek egy tájat.
Fenyvesekkel és patakkal.
A szélén szélmalom lesz,
a közepén rét.
Nagy, kerek és piros.

Apa, én tudok repülni!
Jól van, azt is tudom,
hogy minden gyerekkel
előfordul álmában,
én viszont igazán tudok repülni.
De csak akkor, ha anya nincs itt,
és te sem vagy itt, sőt senki,
még a Márió sincs velem.

Ez azóta van így,
mióta a nagypapa meghalt.
Ő azt mondta nekem egyszer,
hogy csak mi ketten tudunk repülni,
a nagypapa meg én,
és azt is mondta, hogy ő nemsokára
nagyon messzire fog repülni,
talán vissza sem jön ide a kissámlira.
De a nagypapa nem mondott igazat,
mert amikor ti nem vagytok itthon,
és a Márió sincs velem,
akkor behunyom a szemem
és csapkodni kezdek a szárnyaimmal,
és a nagypap ott ül a kissámlin,
és mosolyog, mosolyog, és csak ő hiszi el,
hogy tudok repülni.

Anya sem, Márió sem,
és te sem, apa.

Van olyan reggel,
ami nem hoz holnapot?

Az igazi dolgok
nagyon mélyen vannak.
A feneketlen tó
fenekénél is mélyebben.
A szívem körül valahol.

A mélység, az ugyanolyan,
mint a magasság.
Csak máshonnan kell nézni.

Van egy kidöntött fa
az ablakom előtt.
Tavasszal, amikor minden
rügyezik meg virágzik,
zöldágak nőnek rajta.
Olyankor arra a lányra gondolok,
akinek nagy a hasa és mindig
szomorúan járkál a lépcsőházban.

Amikor több fa lesz, mint ember,
a szomszédok néznek majd
egymásra, akár a tanyán a tehenek,
és nem fogják tudni, hogy most mi van.

A gólya
sokkal okosabb
az embernél,
mert nemcsak
a vízben meg a földön jár,
de repülni is tud.
Nemhiába
hitette el mindenkivel,
hogy ő hozza a kisbabát.

Amikor hazaértünk,
anya visszahallgatta
a rögzítőt.
Apa üzent a kiküldetésből,
de csak annyit,
hogy szép a Tisza,
olyan, mint egyszer régen.
Anya erre sírni kezdett,
sok víz folyt le
a szeméből,
de nem volt szomorú,
inkább szép volt.
Olyan,
mint a Tisza egyszer régen.

A bábuk közül
a marionett hasonlít
legjobban az emberhez.
Minden ízét
külön zsinór segítségével
lehet mozgatni,
és felülről irányítható.

Márióra
hiába mondok csúnyát,
legfeljebb megsértődik
és elmegy. De aztán
mindig visszajön.

Márió egy bumeráng.

Tudod apa, az lenne jó,
ha eggyel többször jönnél haza,
mint ahányszor elmész.

Az este
olyan sűrűn villámlott,
hogy azt hittem,
nappal van. De eső
nem esett,
és az ég sem dörgött.
Gondolom,
nem voltak mérgesek
ott fenn,
csak nem bírtak elaludni,
és kapcsolgatták a lámpát.

Ami nem történik meg,
az az éjszaka.
És ami megtörténik,
az a nappal.
Hogy egyszer
teljes világosság legyen,
előbb-utóbb mindennek
meg kell történnie.

Amikor apa legutoljára összecsomagolt,
úgy csináltam, mintha aludnék.
De hallottam, hogy azt mondja neked:
a kocka el van vetve.

Mire apa hazajön,
sok kis kocka lesz?

Anya szerint
először minden férfi
megígéri,
hogy lehozza
nekünk a csillagokat,
aztán pedig úgy tesznek,
mintha nem is tudnának
az egészről semmit,
még csak olyan
szót sem ismernek,
hogy csillag,
de én
biztosan tudom,
hogy anya
csak azért mondja ezt,
mert apa miatt
most nagyon szomorú.

Jön az árvíz,
mondta anya.
Jön az árvíz,
mondta, 
és félrenézett.
Jön az árvíz,
idézte riadt tekintettel
Petőfi Sándort,
pedig akkor még csak
patakokban
folyt arcáról a könny.

Tudod, anya, az lesz az igazi dráma,
ha nem találom meg az 
emlékkönyvemet.

A szeretet barkákban lakik.
Barkák pedig nincsenek.
Vagy ha vannak is, 
errefelé igen ritkák.

Mióta a papa elköltözött,
anya szigorúan diétázik.

Vasárnap délután én is
szigorúan diétáztam.

Főleg négytől hatig.

Mostanában
nagyon buta lettem.
Körülbelül annyit értek a világból,
amennyit egy hangya ért belőlem.

Mostanában csak remélem,
hogy a világ nem fog
a fejemre taposni.

Anya, ne sírj már!

Hiszen az igazgyöngyök
is láncra vannak tűzve.

Magányosabb vagyok, mint egy hős.

Amikor sok csillag van az égen,
kiosonok az udvarra, hintára ülök,
és elképzelem, amint suhanok a fekete
űrben. Ha a  szkafanderen keresztül is
hallanád, amit ilyenkor mondok,
biztosan velem tartanál.

Apa,
a távolság is lehet szkafanderből?

Nem tudom, Máriónak
mi a terve a csillagokkal,
mindenesetre én tegnap
egyedül voltam lenn a tónál,
délben, hogy biztosan
ne legyenek ott.
A vízben csak a Nap fürdött,
és olyan volt,
mint a műanyag narancs
Márió üvegszekrényében.

 

Amikor vacsoráztunk,
anya lefestette a Napot,
persze csak szavakkal,
de a képzeletemben nem a Napra,
hanem legjobban egy csillogó
hógolyóra hasonlított,
a felhő pedig,
mert az is volt a festményen,
egy tintahal képében
úszott nyugat felé,
le a tenger mélyére,
oda, ahol sötét van.
Csak a hógolyó
ragyogott fent továbbra is,
mintha mindig ott akarna maradni,
akár apa  nagy fehér tányérja
a konyhaszekrény tetején.

Szeretem, ha hull a hó.
Azt is szeretem, amikor
apa eljön hozzánk, de nem
szeretem, amikor elmegy.
Olyankor a szívemben
visszafelé hull a hó.

 

Anyától apáig egyetlen út vezet,
az, amelyiken a hatos autóbusz megy.
De ez a járat azóta nem közlekedik,
mióta apa feleségül vette anya
régi barátnőjét, a Cédát.

A boldogság az,
amikor sokat kapunk.
A fájdalom az,
amikor ezt mind elveszik.
Én nem akarok boldog lenni többé,
mert az egyszer nagyon 
fájni fog.

Én mindig mindennel
egyetértek,
és soha semmivel
sem értek egyet,
mert én önmagammal
is mindig
ellentétes véleményen
vagyok.

Egyszer
többször
nyúltam valamiért,
de elérnem nem sikerült.
Aztán a valami
megsajnált: eltűnt 
a közelemből.

Az a rét, amelyik nagy, kerek és piros,
az nem rét.
Legföljebb egy kidurrantott gumilabda.

Ma vettünk egy kutyát, aki
anya szerint sokkal többet játszik
majd velem, mint a papa valaha is.
De szerintem a Terri egyáltalán
nem hasonlít a papára.
Négy lába van és sokkal alacsonyabb.

Ha átjön a Márió apukája,
akkor Terri mindig az ágy alá bújik,
mert nagyon fél.
Ha nagy  vihar van, Terri akkor is
az ágy alá bújik, mert az égnek
pont olyan csúnya színe van,
mint a Márió-papa nadrágjnak.

A Terri mostanában nagyon beteg.
És ráadásul valami külföldi
betegsége van.
Az állatorvos azt mondta, hogy 
diagnózis.
És ez most már biztos.

Tegnap anya találkozott Szupermennel.
Mindjárt mondta is neki,
hogy a Terri beteg.
Szupermen nagyon sajnálta a dolgot,
de nem tudott segíteni,
mert éppen évi rendes szabadságát
töltötte.

 

Semmi dráma. 
Csak áll az ember a csendben.

Azt mondta a Márió, hogy a spenótot
és a répafőzeléket kimondottan szereti,
csak azért nem eszi meg őket,
mert olyan nagyra nő, hogy ha
lefelé néz, elszédül.

A Máriónak, tudod, sok mindenben
igaza van.

Szupermen ma reggel
hirtelen visszajött a szabadságról.

Vagy a gyógyszerek segítettek,
nem tudom.

Csak az a biztos, hogy a Terri
teljesen meggyógyult.

Úgy érzem magam,
mint a hal,
akit kihorgásztak.
Márióval egy zsinór köt össze,
ami láthatatlan,
de mégse lehet elszakítani.

Régen, amikor az emberek még
némák voltak, a halak gyűlést
tartottak, sajnálkoztak egy csomót
az emberek miatt, aztán nekik adták
a beszédet. Ezt anya mondta.
Én meg azt mondom, ha kicsit nagyobb
leszek, összegyűjtöm a szavakat egy
műanyag zsákba, és beleöntöm őket a 
tengerbe.
Hadd beszéljenek ezután a halak is.

 

Műfaj:  vers

Megszólaló: 
Kiss Ottó