Csillagszedő Márió

Contributors

Megszólaló

Az ember jóból és rosszból van

összegyúrva.

Fehérből meg feketéből.

Ezért van az, ha rajtakapsz

valami rossz dolgon, mindig

szürke leszek.

Akkor csak állunk

egymással szemben, mozdulatlanul.

Tehát távolodunk, de közeledünk is.

Eddig háromszor 

mentem világgá.

Először az ajtóig,

azután  a szomszéd házáig,

legutoljára meg

a lakótelep széléig.

Ha megint

világgá megyek,

nem fordulok vissza többé,

mert úgyis hazatalálok,

hiszen a Föld gömbölyű.

Tegnap Márió, az új szomszédunk

kisfia azt mondta, hogy

egy kislányt csak akkor

lehet megszeretni, ha az

mindent kétszer mond.

Az én mamám viszont azt mondta,

hogy ezek gyerekes dolgok,

és a gyerekes dolgokat

egy magamfajta nagylány

már nem hiszi el.

És én a mamának adok igazat.

És én a mamának adok igazat.

Márió megfigyelte,

hogy este

teljesen fölöslegesen szaladgál

a parkban,

teljesen fölöslegesen űzi

a park egész hosszában

a csillagokat vagy a Holdat,

mert azok azután is csak

ugyanabban a messzi távolban

maradnak.

A játékban az az igazságos,

hogy bármi lehetek.

Ha akarom, orvos,

ha akarom, beteg,

ha akarom, kalauz.

A játékban csak az

nem igazságos, ha

Márió is éppen az akar lenni,

ami én. Olyankor

mindig folyó leszek,

kilépek a medremből,

és mindenkit elöntök:

az orvost, a beteget

és még a kalauzt is.

Csak pont Máriót

nem tudom elönteni,

mert ő akkor mindig hajó lesz.

és ez az, mi a játékban

nagyon nem igazságos.

Ma szerencsés napom volt:

találtam ez négylevelű lóherét.

Márió azt mondta,

hogy régen, amikor

az apja meg az anyja

elváltak,

ő kutyát kapott ajándékba.

megkérdeztem a papát,

hogy velük mi van,

de azt felelte,

hogy ők soha nem válnak el,

mert annyira szeretik egymást.

A kutyát már

meg sem említettem.

Tegnap Márióval

lementünk  tóhoz.

Már esteledett, amikor

a vízben megjelentek a csillagok.

Márió azt mondta,

meglátom, éjszaka mindet

kihalássza nekem onnan,

ha mégis maradna néhány

a rossz látási viszonyok miatt,

azokat majd reggel összeszedi.

Ma délelőtt is a tó felé mentünk,

és tényleg nem voltak ott a csillagok,

de Máriónál sem láttam egyet sem.

Akkor meg azt mondta,

hogy otthon őrzi őket

az üvegszekrényben,

de nézzek csak ki majd estére

az ablakomon,

addigra mindet felrakja nekem az égre.

Az óvodában minden jó,

csak a grízkása nem jó.

Veszek belőle egy kanállal,

a kezem nem reszket,

a kanál nem reszket,

de a grízkása reszket.

És ami reszket,

azt én nagyon nem szeretem.

Amikor a doktor nénihez értünk,

anya levette a kabátomat,

meghámozott,

mint egy narancsot. Milyen édes

ez a gyerek, mondta a doktor néni,

pedig savanyú arcot vágtam,

és féltem is egy kicsit.

Legszívesebben az ágy alá

bújtam volna,

vagy a szoba sarkába,

hogy csalogassanak elő,

a doktor néni és anya,

becézzenek meg simogassanak

a szavakkal, hogy érezzem:

jön elő belőlük a szeretet,

és megtalál,

hiába bújok el.

Ha nem viselem

mindig a szemüvegemet,

felnőtt koromban sem

leszek előrelátó?

Ha valaki csuklik,

az azt jelenti,

hogy emlegetik.

Ezt egy néni mondta

a buszmegállóban.

Anya meg azt mondta,

hogy biztosan

apa emleget minket,

azért csuklottam.

és amikor mindnyájan,

a néni,

anya

meg én is

emlegetni kezdtük

az autóbuszt,

azonnal meg is érkezett.

Egy nagy, kék, csuklós.

Máriónak

meg a biciklinek

vannak hátrányai.

A biciklin nem lehet játszani,

Márión meg nem lehet biciklizni.

A vonatsínek

egymás mellett

mennek,

de valahol messze

összeérnek.

Apa szerint

csak a végtelenben.

Apa és anya

is egymás mellett

mennek,

én meg középen,

mert én vagyok a végtelen,

ahol ők összeérnek.

Márió apukája

régen vadász volt

és százból százszor lelőtte

röptében a vadkacsát.

Az én apukám

sosem volt vadász,

de azért százból százszor

ő is lelné

röptében a vadkacsát,

még a vaddisznót is,

ha az a buta állat

nem lenne olyan

földhözragadt.

Ha a házunk egy nagy léggömb lenne,

akkorára fújnám, hogy minden barátom,

még a Márió is elférjen benne.

Azután közösen pumpálnánk,

hogy a játszótér, a park,

sőt még a lakótelep is beleférjen.

Így a mi házunk az egész világ lenne.

Nyáron a Nap olyan önzetlen,

úgy osztogatja a barnaságot,

mint én az óvodában a vajas kiflit.

Az uzsonna, tudom, sohasem fogy el,

mert anya mindennap beletesz

valami finomat a táskámba.

De félek, hogy a Nap

egyszer teljesen kifehéredik.



Te rossz vagy apa, meg anya is,

mert sohasem vagytok itthon,

amikor este hazajöttök,

fáradtak vagytok,

elküldtük aludni,

sohasem játszotok velem,

pénzt adtok,

hogy vegyek magamnak játékot,

de minden gyereknek

ugyanolyan játéka van, 

és nekem nem kell ugyanolyan játék.

A nagypapa viszont jó,

mert ő mindig itthon van,

játszik velem,

sohasem mondja, hogy fáradt,

nyáron a Márióval elvisz a nyaralóba,

kukoricaszárból csinál nekünk

varázskardot

meg fosztásból varázsbabát,

hogy ripsz-ropsz,

az égből szeretetet varázsoljunk a földre.



Reggel, amikor megcsípi a dér

a kertet, a növények hirtelen

kinyitják szemüket, és rácsodálkoznak

az ablakomra. Ilyenkor legszívesebben

csokorba kötném a jégvirágokat,

s mint egy óriás vázába,

beletenném őket a zöldbe.

De nem tudom, enyémek-e a jégvirágok.



Amikor nagy leszek, veszek egy tájat.

Fenyvesekkel és patakkal.

A szélén szélmalom lesz,

a közepén rét.

Nagy, kerek és piros.



Apa, én tudok repülni!

Jól van, azt is tudom,

hogy minden gyerekkel

előfordul álmában,

én viszont igazán tudok repülni.

De csak akkor, ha anya nincs itt,

és te sem vagy itt, sőt senki,

még a Márió sincs velem.

Ez azóta van így,

mióta a nagypapa meghalt.

Ő azt mondta nekem egyszer,

hogy csak mi ketten tudunk repülni,

a nagypapa meg én,

és azt is mondta, hogy ő nemsokára

nagyon messzire fog repülni,

talán vissza sem jön ide a kissámlira.

De a nagypapa nem mondott igazat,

mert amikor ti nem vagytok itthon,

és a Márió sincs velem,

akkor behunyom a szemem

és csapkodni kezdek a szárnyaimmal,

és a nagypap ott ül a kissámlin,

és mosolyog, mosolyog, és csak ő hiszi el,

hogy tudok repülni.

Anya sem, Márió sem,

és te sem, apa.

Van olyan reggel,

ami nem hoz holnapot?



Az igazi dolgok

nagyon mélyen vannak.

A feneketlen tó

fenekénél is mélyebben.

A szívem körül valahol.



A mélység, az ugyanolyan,

mint a magasság.

Csak máshonnan kell nézni.

Van egy kidöntött fa

az ablakom előtt.

Tavasszal, amikor minden

rügyezik meg virágzik,

zöldágak nőnek rajta.

Olyankor arra a lányra gondolok,

akinek nagy a hasa és mindig

szomorúan járkál a lépcsőházban.

Amikor több fa lesz, mint ember,

a szomszédok néznek majd

egymásra, akár a tanyán a tehenek,

és nem fogják tudni, hogy most mi van.



A gólya

sokkal okosabb

az embernél,

mert nemcsak

a vízben meg a földön jár,

de repülni is tud.

Nemhiába

hitette el mindenkivel,

hogy ő hozza a kisbabát.



Amikor hazaértünk,

anya visszahallgatta

a rögzítőt.

Apa üzent a kiküldetésből,

de csak annyit,

hogy szép a Tisza,

olyan, mint egyszer régen.

Anya erre sírni kezdett,

sok víz folyt le

a szeméből,

de nem volt szomorú,

inkább szép volt.

Olyan,

mint a Tisza egyszer régen.

A bábuk közül

a marionett hasonlít

legjobban az emberhez.

Minden ízét

külön zsinór segítségével

lehet mozgatni,

és felülről irányítható.



Márióra

hiába mondok csúnyát,

legfeljebb megsértődik

és elmegy. De aztán

mindig visszajön.

Márió egy bumeráng.



Tudod apa, az lenne jó,

ha eggyel többször jönnél haza,

mint ahányszor elmész.



Az este

olyan sűrűn villámlott,

hogy azt hittem,

nappal van. De eső

nem esett,

és az ég sem dörgött.

Gondolom,

nem voltak mérgesek

ott fenn,

csak nem bírtak elaludni,

és kapcsolgatták a lámpát.

Ami nem történik meg,

az az éjszaka.

És ami megtörténik,

az a nappal.

Hogy egyszer

teljes világosság legyen,

előbb-utóbb mindennek

meg kell történnie.



Amikor apa legutoljára összecsomagolt,

úgy csináltam, mintha aludnék.

De hallottam, hogy azt mondja neked:

a kocka el van vetve.

Mire apa hazajön,

sok kis kocka lesz?



Anya szerint

először minden férfi

megígéri,

hogy lehozza

nekünk a csillagokat,

aztán pedig úgy tesznek,

mintha nem is tudnának

az egészről semmit,

még csak olyan

szót sem ismernek,

hogy csillag,

de én

biztosan tudom,

hogy anya

csak azért mondja ezt,

mert apa miatt

most nagyon szomorú.



Jön az árvíz,

mondta anya.

Jön az árvíz,

mondta, 

és félrenézett.

Jön az árvíz,

idézte riadt tekintettel

Petőfi Sándort,

pedig akkor még csak

patakokban

folyt arcáról a könny.

Tudod, anya, az lesz az igazi dráma,

ha nem találom meg az 

emlékkönyvemet.



A szeretet barkákban lakik.

Barkák pedig nincsenek.

Vagy ha vannak is, 

errefelé igen ritkák.

Mióta a papa elköltözött,

anya szigorúan diétázik.

Vasárnap délután én is

szigorúan diétáztam.

Főleg négytől hatig.



Mostanában

nagyon buta lettem.

Körülbelül annyit értek a világból,

amennyit egy hangya ért belőlem.

Mostanában csak remélem,

hogy a világ nem fog

a fejemre taposni.



Anya, ne sírj már!

Hiszen az igazgyöngyök

is láncra vannak tűzve.

Magányosabb vagyok, mint egy hős.



Amikor sok csillag van az égen,

kiosonok az udvarra, hintára ülök,

és elképzelem, amint suhanok a fekete

űrben. Ha a  szkafanderen keresztül is

hallanád, amit ilyenkor mondok,

biztosan velem tartanál.

Apa,

a távolság is lehet szkafanderből?



Nem tudom, Máriónak

mi a terve a csillagokkal,

mindenesetre én tegnap

egyedül voltam lenn a tónál,

délben, hogy biztosan

ne legyenek ott.

A vízben csak a Nap fürdött,

és olyan volt,

mint a műanyag narancs

Márió üvegszekrényében.

 

Amikor vacsoráztunk,

anya lefestette a Napot,

persze csak szavakkal,

de a képzeletemben nem a Napra,

hanem legjobban egy csillogó

hógolyóra hasonlított,

a felhő pedig,

mert az is volt a festményen,

egy tintahal képében

úszott nyugat felé,

le a tenger mélyére,

oda, ahol sötét van.

Csak a hógolyó

ragyogott fent továbbra is,

mintha mindig ott akarna maradni,

akár apa  nagy fehér tányérja

a konyhaszekrény tetején.



Szeretem, ha hull a hó.

Azt is szeretem, amikor

apa eljön hozzánk, de nem

szeretem, amikor elmegy.

Olyankor a szívemben

visszafelé hull a hó.

 

Anyától apáig egyetlen út vezet,

az, amelyiken a hatos autóbusz megy.

De ez a járat azóta nem közlekedik,

mióta apa feleségül vette anya

régi barátnőjét, a Cédát.



A boldogság az,

amikor sokat kapunk.

A fájdalom az,

amikor ezt mind elveszik.

Én nem akarok boldog lenni többé,

mert az egyszer nagyon 

fájni fog.



Én mindig mindennel

egyetértek,

és soha semmivel

sem értek egyet,

mert én önmagammal

is mindig

ellentétes véleményen

vagyok.



Egyszer

többször

nyúltam valamiért,

de elérnem nem sikerült.

Aztán a valami

megsajnált: eltűnt 

a közelemből.



Az a rét, amelyik nagy, kerek és piros,

az nem rét.

Legföljebb egy kidurrantott gumilabda.



Ma vettünk egy kutyát, aki

anya szerint sokkal többet játszik

majd velem, mint a papa valaha is.

De szerintem a Terri egyáltalán

nem hasonlít a papára.

Négy lába van és sokkal alacsonyabb.



Ha átjön a Márió apukája,

akkor Terri mindig az ágy alá bújik,

mert nagyon fél.

Ha nagy  vihar van, Terri akkor is

az ágy alá bújik, mert az égnek

pont olyan csúnya színe van,

mint a Márió-papa nadrágjnak.



A Terri mostanában nagyon beteg.

És ráadásul valami külföldi

betegsége van.

Az állatorvos azt mondta, hogy 

diagnózis.

És ez most már biztos.



Tegnap anya találkozott Szupermennel.

Mindjárt mondta is neki,

hogy a Terri beteg.

Szupermen nagyon sajnálta a dolgot,

de nem tudott segíteni,

mert éppen évi rendes szabadságát

töltötte.

 

Semmi dráma. 

Csak áll az ember a csendben.



Azt mondta a Márió, hogy a spenótot

és a répafőzeléket kimondottan szereti,

csak azért nem eszi meg őket,

mert olyan nagyra nő, hogy ha

lefelé néz, elszédül.

A Máriónak, tudod, sok mindenben

igaza van.



Szupermen ma reggel

hirtelen visszajött a szabadságról.

Vagy a gyógyszerek segítettek,

nem tudom.

Csak az a biztos, hogy a Terri

teljesen meggyógyult.



Úgy érzem magam,

mint a hal,

akit kihorgásztak.

Márióval egy zsinór köt össze,

ami láthatatlan,

de mégse lehet elszakítani.



Régen, amikor az emberek még

némák voltak, a halak gyűlést

tartottak, sajnálkoztak egy csomót

az emberek miatt, aztán nekik adták

a beszédet. Ezt anya mondta.

Én meg azt mondom, ha kicsit nagyobb

leszek, összegyűjtöm a szavakat egy

műanyag zsákba, és beleöntöm őket a 

tengerbe.

Hadd beszéljenek ezután a halak is.

 

Műfaj:  vers