Átrendezés

Megszólalók, közreműködők

Megszólaló

Az atlétatrikók, a kombinék, a tapadós

blúzok, kinyúlt vagy összement pulóver,

szúrós gyapjúmellény, megannyi elhibázott

alkalmi vétel, a könnyen gyűrődő szoknya,

a megázott kirándulócipő, melyhez feltört

sarkamból mindig  új adat vér tapadt,

papírzsebkendők egy kockás zsebben, 

egy kádbaejtett Updike széthízott lapjai,

tintafolt, zsírfolt, szívfolt

az elhányt rongyokon. „A Lorca-fordítások

poétikai megközelítése” nyolcvanhét külön

lenyomatban. Piszokszegéllyel,

mint gyászjelentés, egy fehér nyakkendő.

Rossz szerzők, másodpéldányok, ki nem váltott

receptek, ezüst betűkkel NAPLÓ felirat

egy üres vonalasfüzeten, gyerek-fürdőlepedők,

hetvenháromból egy heti ebédjegy,

kiszáradt tollbetét, mellyel

leírva áll a rettentő tanulság:

fénykorom búcsúzik itt.

 Ülök a szekrény tárt

homloka előtt, amíg a szerelők a lakást

szétverik, az elmúlt húsz év előttem lepereg.

A fölfújható medence bár összeragadva már,

kinőve régen az olasz tornadressz,

s a napszívott farmertáska selyem füléből

egy kórházi zárójelentés kihull (ab. incompl.)

s a homlok május e napját idézve elborul.

 Göröngyök hullnak mint

vakolatdarabok a felújítandó lakásban.

Ülök magamba’ mint sírkamrába’ benn.

s az elmúlt őszök penészes szőlőfürtjét

szemezgetem. És hallom, jönnek

szomszédok, de nem kel át senki a törmelék-

hegyen. Száll a por, bejön az ajtóréseken.

ha féltem, hogy bemásznak hozzám e kicsi

férgek, sűrű lábaiktól már kevésbé félek.

Elvagyok az omlás hangja között.

A még ki sem szabott, de máris elszúrt

ruhák csattognak a jövő szárítókötelén.

Izzasztó műanyag szandálok gyötörnek.

Az előhívatlan filmtekercseken

egyre elszántabban nevetek.

Címjegyzékek gyűlnek, ismeretlen

telefonszámok feszítik szét a holnapi noteszt.

S az becsúszik egy fiók mögé, és többé

nem találom, csak papírhab

üt ki az elkínzott fiókszájon.

Hogy törpék voltunk Lilliputban,

mi ez az évezredekhez képest?

Csak teljes életünk. 

 Félpár kezünk érzelgős

szívünkön matat. Cipőként befűzött Magritte-

lábfejünk beengedésre vár a titkos kapu előtt.

A használattól megrepedt szemünkből

aláhull egy-egy kő vagy könnydarab

az összeöltött, panasz nélküli szájra.

Gyűrött selyemnyakak zizegnek a föltámadt

szélben. Csipkés, megereszkedett mell

lepkeként száll egy szálkás, hajdani vállra.

Vérük egy parfömös üvegben tűz volt.

Még mindent újra kezdhetek – írta a hosszan

fuldokló keze a távolodó part napjárta

vonalára. Rég volt e Nap

 Ha sikerült a nemlét

a tápláló föld alatt, talán megbocsátok.

 

Műfaj:  vers