„Nekünk ma Berlin a Párizsunk” – magyar írók Berlin-élménye

 

Míg Ady Endre, és nyomában oly sok magyar művész a 20. század elején az „ember–sűrűs, gigászi vadont”, a mámort hozó, „daloló Párist” emelte műveiben piedesztálra, az őt követő generációknak – elsősorban az 1920 és1933 között Berlinben élőknek – a német főváros nyújtotta a szabadság, a kiteljesedés és a megújulás élményét. A Petőfi Irodalmi Múzeum Írók poggyásszal című kiállítás-sorozatával arra tesz kísérletet, hogy megvizsgálja az európai nagyvárosok és a magyar irodalom kapcsolatát, a város, az ott-lakók, a benne kibontakozó művészi áramlatok vonzó vagy taszító, de mindenképpen meghatározó és megtermékenyítő, irodalmi műveken, és más művészeti ágakhoz sorolható alkotásokon is lemérhető hatását.

A 2004-ben bemutatott „Párizs nem ereszt el” című kiállítás után 2007-ben egy eddig még alig feltárt terület, az 1900–1933 között Berlinben járt, ott alkotó magyar írók Berlin-képét kívántuk (a teljesség igénye nélkül) felvillantani, művekkel illusztrálni. Elsőként az 1986-ban Kasselben megrendezett Wechselwirkungen című nagyszabású tárlat és a hozzá kapcsolódó katalógus tett kísérletet arra, hogy az avantgárd magyar művészet weimari köztársaságbeli meghatározó jelenlétét képekkel, dokumentumokkal bizonyítsa. Az azóta eltelt húsz évben a vizuális művészetek területén számos német–magyar kiállítás mélyítette el az ilyen irányú kutatásokat. A magyar irodalmi jelenlét korántsem hasonlítható a képzőművészetihez és más a háború előtti, mint az azt követő években. Hatvany Lajos, Molnár Ferenc, Bíró Lajos, Lengyel Menyhért, Bródy Sándor, Balázs Béla kétségtelen sikerei mellett eredménytelen próbálkozások is jelzik a német kiadók eltérő ízlését, elzárkózó magatartását.