Konrád György Hegymagasra hívott minket. Meglepődtünk, hiszen az Írok otthon filmsorozat keretében, melyet a Digitális Irodalmi Akadémia tagjairól készítettünk a Múzeum számára, általában a lakásukon kerestük fel íróinkat. Ő ezzel szemben azt javasolta, ne Budapestre, hanem Hegymagasra menjünk. Mert ez az ő választott otthona. Nem úgy fogadott, ahogy az ember egy Kossuth- és Herder-díjas írótól szorongva várná. Az a póztalan közvetlenség, ahogy kerti asztalánál leültetett és borral kínált minket, ahogy elbeszélgetett velünk, váratlan és lebilincselő volt. Olyan kitüntető figyelemmel fordult felénk, mintha nem ő lenne a főszereplő, mintha nem is őmiatta utaztunk volna ilyen messzire. Benső higgadtság és szilárd önazonosság volt minden szavában. Innen, a Szent György-hegy oldalában meghúzódó, alig kétszázötven lakosú Hegymagasról messze látott, a múltba és a jövőbe. Itt írta a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor önéletrajzi regényét, mely címével egyszerre utal a bazaltoszlopos hegyre és a sötétségen felülemelkedni tudó íróra. Pontosan fogalmazott, ahogy írásaiban is. Ez a „mosolygós, kecses vidék” azért is kedves lett számára, mert felidézte gyerekkorát, Berettyóújfalut. Felismerte, itt szabadabban élhet és alkothat, mintha visszatérne szülőhelyére, mert ez a szépsége miatt „választott táj”, írja egyik naplójegyzetében, „nincsen megterhelve nehéz emlékektől”. Hiszen „Berettyóújfaluban ott van az üreg, az ezer zsidó, aki nincs ott. Azok, akiket megöltek. Itt Hegymagason? Nem tudom, talán nem volt senki sem. Talán volt, a boltos, a kocsmáros vagy egy szőlőtulajdonos. Ez a táj kegyelmet kapott, grácia van rajta. Ezt én választottam szerelmi elvarázsoltság okán.”
Elmondta, hogy ebben a házban, ebben a faluban, ebben a tájban hogyan talált otthonra. Megmutatta a bejárat fölötti két évszámot, az egyik: 1856, amikor hajdanában az első tulajdonos, a falu zsidó kocsmárosa, megalapozta házát; a másik: 1991, amikor ő maga építette újjá az elhagyatott romokat. Megmutatta kedves helyeit, melyek nyomát művek sora őrzi: a hegyeket, a nagy dolgozószobát (ez hajdan a kocsma legnagyobb helyisége volt), a kert végében megbúvó asztalt, ahol írni szokott. „Hátramegyek a kertbe, a méhek a barackfa körül nászi mulatságot rendeznek. A mozgástól a mozdulatlanságig, a fecsegéstől a hallgatásig, a vágyakozástól a nyugalomig, a nem elégtől az elégig, a félelemtől a megérkezésig – jobb perceimben azt remélem, hogy ez az utam.”
Műveinek szerves részévé vált ez a választott táj. Ahogy Babits az esztergomi Előhegyről a Dunára lepillantva Európában helyezte el önmagát, úgy Konrád György is mindig európai távlatban gondolkodott. „Fölépítettünk egy házat a faluban, elférünk benne, ebben a szobában tűrhetően írtam, és itt rendezem el azt is, amit máshonnan hozok. Ez a szemléleti visszahúzódás szabadságot ad. Berlinben budapesti vagyok, Budapesten berlini, és mind a két fővárosban hegymagasi.”
Jó volt ott lenni Hegymagason, jó volt hallgatni őt, jó volt személyesen látni és legfőképp jó volt megörökíteni mindezt. Nem felejtem, hogy búcsúzáskor, kint a kertben, egyszer csak felmutatott a Szent György-hegy legtetején álló magányos fenyőre. Ez a fa ad erőt neki, mondta halkan, ha ez a fenyő kibírja ott fenn, a szélnek és elemeknek kitéve, neki is bírnia kell. Bírta is, mindvégig hű maradt önmagához.
Kelevéz Ágnes,
2019. szeptember 14.