Megszólaló
AMÁLIA ÁLMAI, MESÉK A VILÁG LEGSZOMORÚBB BOSZORKÁNYÁRÓL
A VÍZIMADÁR MESÉJE.
Az odvas híd alatt, a zöld kövek között,
ott lakik a kilencet rikkantó, fekete vízimadár.
Kilenc hangjával kilenc színt rikkant
minden reggel a világra, még mielőtt fölkelne a Nap.
Első három hangjától fölébrednek a kékek,
kinyújtóznak a zöldek, s virágba borul minden sötétpiros.
A negyediktől kipattannak a sárgák, az ötödiktől barna lesz a föld.
Hatodik hangjára szürkék lesznek a kavicsok,
hetedikre fehérek a felhők, a nyolcadiktól megezüstül a folyó,
a kilencediktől türkiz lesz az ég.
Kilencet rikkantó fekete vízimadár körül
így színesedik télen-nyáron a világ.
Boldog is lenne, ha nem volna egy bánata, ha nem bánkódna folyton csak azon, hogy ő miért oly fekete. Irigykedik kékre, zöldre, sárgára, pirosra, s azon tűnődik naphosszat,
hogyan lophatna magára színeket. Megmártózott
már valamennyiben, de nem fogott rajta semelyik,
mindet elnyelték fekete tollai. És azóta minél színesebb
lesz reggelente a híd, a folyó, s a folyóban a halak,
annál szomorúbb a fekete vízimadár.
Csak éjszaka nyugszik meg, mikor minden őrá hasonlít,
mert fekete leplet húz a világra a szél.
Ha elalszik, azt álmodja,
hogy hatalmas, színes szárnyai vannak,
melyekkel betakarja még a Napot is.
Egy nap furcsa vendég érkezett a folyóhoz. Vízimadár
azelőtt sohasem látott ilyet. A jövevénynek hófehér
szárnya volt, s amikor keringeni kezdett a víz fölött,
hangját hol zokogásnak, hol kacagásnak lehetett hallani.
Szépnek látta kilencet rikkantó ezt a hófehér madarat,
és szerette volna végigsimogatni szárnyait. De az
mindig egyedül röpült a közeli tavak felé, s amikor onnan visszajött, még hangosabban és keservesebben zokogott. Olykor-olykor megengedte, hogy a vízimadár a közelében legyen, ilyenkor egymás fölött lebegtek hosszú ideig, aztán fölsiklottak magasra, hogy zuhanórepülésben érjék el újra a víz felszínét. Csillogtak szárnyaikon a vízcseppek, amikor a Nap felé törtek, szivárványok kergetőztek a gyönyörű tollakon. De a vízi madár így is boldogtalan volt, mert nem ismerte a fehér madár titkát, nem tudta miért repül oly sokszor a tavak felé, egyedül. Egyre hallgatagabb lett, már nem énekelt úgy, mint hajdanán, nem nyitotta tágra a csőrét, nem tartotta ki a hangokat. Ült a fészkén, s csak a titkot vágyta. A színek pedig lassan eltünedeztek mellőle: elfordultak a kékek, el a zöldek, megfakultak a sárgák, a pirosak, szürkébbek lettek a szürkék, s még fehérebb a fehér ... Csak a vízimadár szárnyatolla nem változott, csak az maradt koromfekete.
Azon a reggelen, amelyen már egyetlen egyszer sem rikkantott, a fehér madár is eltűnt, s nem jött vissza ezután soha, hiába várta hosszú ideig. A fekete vízimadár szárnya alá dugta csőrét, de már nem a színekről álmodott. Álmában a tavaknál járt, és a susogó nád között újra rálelt a fehér madárra. Élettelenül feküdt a földön kihullott szárnytollai között. Megindult felé lassan, hogy hozzáérhessen végre, de amikor csőrével megérintette a testet, a fehér madár megannyi színes darabra szakadt. Vízimadár fölébredt hajnalban és
tépkedni kezdte a tollait, szórta a szélbe, a folyóba,
sebesen vitte a víz a fekete tollakat.
S amikor néhány óra múlva feljött a Nap,
fölrepült
a régi fészekből, az odvas híd alól,
a zöld kövek közül egy hófehér tollú, zokogó sirály ...
Műfaj: mese