Talán száz ember összesen

0:00
0:00
1. Kétezer ötszáz év, nagyjából kétezer ötszáz, azaz hozzávetőleg száz emberöltő, melyre a tény megfellebbezhetetlenül pontos megfogalmazásának illetve elhelyezésének a valóságban szüksége volt, hogy idáig jusson, a mi időnkig, de mondhatjuk úgy is, hogy nagyjából kétezer ötszáz esztendő volt pontosan elegendő arra, hogy felőrlődjön, elemésztődjön, értelme elhomályosodjon, s a visszájára forduljon, hogy eredeti jelentésének félreértések és meg nem értések végtelen láncolatán át a teljes és jóvátehetetlen bukása bekövetkezzék, száz emberöltő kellett tehát, amit akképpen is kifejezhetünk, hogy mindössze száz ember, köztük az első, aki megértette, aki felfogta és aki hagyományba adta, valamint az utolsó a százból, aki viszont a tényre vonatkozó tudás felülmúlhatatlan birodalmát végérvényesen odahagyta, vagyis aki – más szempontból nézve a dolgot – képesnek bizonyult rá, hogy e felmérhetetlen mélységű tudásnak olyan torzulására építse fel az ember által betekinthető világot, amelyből már nemcsak vissza nem következtethető az eredeti megfogalmazás, hanem amelyben már nem is érdekes, hogy mi volt, ami elveszett, mert ez történt, száz ember, száz emberöltő, kétezer ötszáz év alatt felejtettük el, amit a föld legeredetibb filozófusa a mi Krisztusunk előtt 450-től 380-ig vagy 563 és 483 között valamikor az iszipatanai Vadaspark és Kusinagara ívén a tényről végiggondolt és kijelentett, csupán száz ember, hogy nekünk, a XXI. évszázad elején már halvány fogalmunk se legyen róla, hogy a tény önmagát egyszerre teremti és semmisíti meg, hogy a világról, az úgynevezett nyilvánvaló tények irdatlan kozmoszáról szavakban és gondolatban nem állítható más, csak a semmi, mégpedig a tökéletes, a csillámló semmi, az viszont a leghatározottabban, egyszóval végleg kiment a fejünkből, mire leíratták, hogy milyen rugóra jár is a világ, kiment, végleg, visszavonhatatlanul, de nem azért, mintha nem volnának tények, s így valóság se lenne, hanem mert egy primitív szellemi állapot elnyeréséhez, mely az ember által belátható világ feletti uralom megszerzésének s így egy természeti lény biztonságának megteremtéséhez a legolajozottabb módszer, ez a felejtés elkerülhetetlennek tűnt föl, semmi egyéb, csupán egy lassan szétpergő, tágas gondolatmenet szűköske előterében egy szükségszerű lemondás volt az elengedhetetlen feltétele annak, hogy az univerzum rendkívüli bonyolultságának a tudatát vesztve egy egyre áttekinthetőbb, egyre egyszerűbb, egyre brutálisabb logika sivár hullámverésében töltsük az életünket, azaz megszülessen a reflexív emberi lét, az ok gépezetének szánalmas félreértéséből a tény-reakció-tény illetve a tünet-reakció-tény korrelatív rendszerének elbűvölően alpári vezérelve, mely a maga módján nem gátolja, de éppen segíti, hogy a törvény működését ne gátolja semmi, különösen ne ez a sokra, de nem a legtöbbre hivatott lény, aki annak hiedelmében, hogy az értelemre cserélte végre a dolgok mélységes mély egybefüggésének tévesként elvetett, ugyanakkor fölöttébb sejtelmes mód rejtve tovább dolgozó eszközét, épp a valódi értelem vezérlő erejétől fosztotta meg magát, leterítvén tehát a maga lövedékétől, s egy tudás gőgjében hagyatva meg, mely soha nem volt tudás, hacsak az ostoba tudása nem, hogy visszavezettessék szerepe, vagyis jelenléte sértetlenségének tényéhez, azaz hogy legyen, és e számára felfoghatatlan misztériumon belül legyen az, ami a tények érintő trilliójának egyidejűleg létező és kioldódó közegében neki magának mindenképp lennie kell.
 
2. Csupán kétezer ötszáz év, és már senki nincs, aki tisztában volna azzal, mit hallott a második ama százból a Vadaspark és Kusinagara közt valamikor, minden egyes pontja az eredeti gondolatmenetnek a legteljesebb tévedésbe fordult át, az írások minden egyes pontja tévedés, a kommentárok minden egyes pontja tévedés, a kiigazítások és a módosítások, a megtisztítások és a visszatérések minden egyes pontja tévedés és tévedés és tévedés, amikor is a cinizmus tébolyától csupán az ment meg, s csupán arra épül minden leheletnyi szellőnél is erőtlenebb bizonyosság, hogy minden teremtett, álló látványban é r e z n i: az az eredeti gondolatmenet megvolt valaha, és hogy a világ, a kozmosz, az univerzum, vagyis valami és mindenestől: valamilyen módon, azaz mindörökre megfogalmazhatatlanul mégis van – egy kurta pillanatig függetlenül attól, mik is ezek a világok, kozmoszok és univerzumok; egyszerűen nem irtható ki belőlünk, hogy é r e z n i mindenben és mindenkor, hogy a maga megfoghatatlanságában és elfoghatatlanságában létezik egy tény, sőt milliárdnyiszor trillió – tény létezik és oldódik ki a mozdulatlan időben, mert a kétségek szakadatlan villámai közt tényleg elpusztíthatatlan az érzés, hogy ahol példának okáért tavasz van, ott tavasszal a rügy kipattan, és zöldbe borul, aminek zöldbe borulnia kell – egy kurta pillanatig függetlenül attól, mi is az a rügy, és mi is az a zöld, és mi is az a tavasz; itt vagyunk tökéletesen magunkra hagyva azzal, hogy elvesztettük őt, aki megvilágíthatná, mert megértette egyszer, és ide vagyunk teremtve, nélküle, csak hogy legyünk, mint a tavasz és a rügy és ez az egész zöldbe borulás, itt vagyunk a legmélyebb félreértésben afelől, mit is jelent hát, hogy egész biztosan van tavasz, van rügy, és van minek zöldbe borulnia, hogy tehát van közvetlen tapasztalás, azaz van mód a közvetlen szembesülésre, sőt valamivel pontosabban: csak erre van mód, a szembesülésre és a tapasztalatra, közvetlenül – állni a tavaszban, már ahol van tavasz, és nézni, ahogy a rügyektől minden zöldbe borul, állni, állni ott, amikor eljön az ideje a tavasznak, állni és nézni ezt, a legvégzetesebb közvetlenségben, magunkra hagyatva, abban a kétségbeejtő sejtelemben, hogy márpedig meg kéne egyszer érteni, miképp lehetséges, hogy ugyanakkor ebben a sok létezésben, ebben a milliárdnyiszor trillió tényben viszont egyáltalában nincsen semmi.
 

3. Talán valóban száz ember összesen, ennyi kellett hozzá, és nem lesz, nincs remény a százegyedikre, mert a félreértésre alapozott, a tévesen értelmezett, a helytelen eszmékre épített életnek ugyanúgy eljön a vége, mint ahogy vége van egyszer a tavasznak is, a rügyfakadásnak és a zöldbe borulásnak, eljön a vége, mely éppúgy értelmezhetetlen lesz, mint ahogy értelmezhetetlen volt a kezdetek kezdetétől fogva az egész, és nem segít közben semmi, még ebben a végben sem jön el semmiféle megvilágosodás, hisz aki elmondhatta volna, elmondta már, egyszer, csak amit mondott, senki nem fogta föl, hogy el az értelemtől és el a jelentéstől, el a vágy és el a szenvedés szomjától, nem volt senki, aki valóban felfogta és átkarolta volna, hisz talán így kellett volna akkor, 380 vagy 438 után, átkarolni, amit a filozófusok aszkéta hercegének szavaiból felfogott, formát találni, valami vadonatúj formát ennek a megrendítő érintettségnek, nem odabocsátani az úgynevezett megértésnek, nem odavetni az úgynevezett értelmezésnek, nem átadni az ész kénye-kedvére, mely mást nem is tehetett, mint hogy azonnal megsemmisítette, vagy mert megtartotta magának, vagy mert a hit tartományába küldte tovább, mindegy volt, melyik utat nyitja meg a hercegi üzenet eltűntetéséhez, az történt, ami a vakkal a fényben, elszakította az üzenetet attól, aki a címzettje volt, s most ott van egy üzenet, valahol, sejthetően, s ott ez a szomorú, feloldhatatlan vakság, és nincs a századik után már senki, aki legalább tudomásul vehetné, hogy ami egymásra vonatkozik, az egymást soha nem éri el, hogy így azután már csak a szavak maradjanak, újabb kétezer ötszáz éven át, az ember szavai, melyek már nem lesznek, mint ahogy nem is voltak jók semmire, mert nemcsak nem fejtették meg, ami pedig oda volt és oda van írva minden milliárdnyiszor trillió tény közvetlen szentségébe, és nemcsak elvezettek onnan, ahová minket pedig terelniük kellett volna, de még arra sem voltak, amiképp nem is lesznek alkalmasak soha, hogy igazán megvigasztaljanak a veszteségért, amiért nincsen út őhozzá visszafelé, még arra sem, hogy figyelmeztessenek: ami elhangzik, ha elhangzik egyáltalán, arra nagyon oda kell figyelni, mert mindössze egyetlen egyszer hangzik el.

Megszólaló: 
Krasznahorkai László