Szép napok, 2008. augusztus 10.

A bécsi testőrírók közül Báróczi Sándor műfordításait már Weöres Sándor figyelmembe ajánlotta annak idején, írtam is róla a naplómban, Bessenyei György pedig kedvenc íróim közé tartozik. Most éppen 1777-ben megjelent A filozófus című vígjátékát olvasom. Egy Pontyi nevű „igaz magyar”-nak titulált idősebb és nevetséges vidéki úr kivételével a darabban csak nemesi családból származó fiatalok szerepelnek, közéjük tartozik Párménió, a filozófus is. Elsősorban az ő szerelmi ügyeik bonyolódnak. Angyelika, Párménió húga, így írja le Szidaliszt, aki a vígjáték végén a filozófus felesége lesz:

„… olyan szép, mint a kiderült tavaszi nap; magas homloka a nemes erkölcsöknek méltóságát s királyi székét mutatja; szemeinek mélységébül okosság tetszik ki, melyeknek külső tüzei szelíd érzékenységeket mutatnak; hószín bőrire fekete szemöldökeit a mosolygó természet gyenge ujjaival rántotta két részre; felemelkedett mellének fejérsége minden kék erecskét megmutat, s a lehellések alatt csendesen dagadoz; teste, dereka, válla, sugár termetének lehető tökéletességét mutatják, állásában olyan, mint a cédrus, járásában hasonlít a kevély szarvashoz; tekintetiben ifjúság, okosság, szelídség, nyájasság, mély gondolkodás, fájdalom, édesség egyszerre mutatják magokat, ifjú szépségének oly méltósága van, mint valamely magasra felnyúlt egyes ág tetején kinyílt rózsának…”