Szép napok, 2005. szeptember 27.

A nemzeti múlt feldolgozásán mindeddig – érthető módon – leginkább a (nyugat)németek dolgoztak. Itt az ideje, hogy ez másutt is megkezdődjék. Nálunk is beindult, egyre több hír jelenik meg arról, hogy mit tettek a csendőrök és a nyilasok a háború végén. Most olvasom, hogy 1944 őszén Ligeti Ernő, kolozsvári magyar zsidó író és újságíró Budapestre utazik, abban a hiszemben, hogy a nagyvárosban könnyebben el tud rejtőzni az üldözés elől. De tévedett, egyike azoknak, akiket a nyilasok a Duna-partról belelőnek a Dunába. Fia is ott van, valahogy életben marad, és évekkel később írja Amerikából, hogy a hat nyilast egy pap vezette; ő adta ki a parancsot a lövésre: „Lőjetek Krisztus nevében”.
Másutt is megindult ez a folyamat, itt most csak két példát említek:
1. A király nagyszerűen megszervezte Spanyolországban az átmenetet a diktatúrából a demokráciába, de a nemzeti múlt feldolgozása csak most kezdődött meg igazán. Mióta Zapatero a miniszterelnök, a véres polgárháborúról is lehet beszélni. Zapatero nagyapját Francóék kivégezték, és most derül ki, hogy Aznar pártjára (Partido Popular, szóval az ellenpártra) elsősorban a volt fasiszták szavaznak.

2. Egy még régebbi példa, a farncia forradalom. 1989-ben találkoztam egy francia költő-diplomata barátom anyjával, aki arról beszélt, hogy mindig a Marseillaise-t kell énekelni, és mindenki elfelejti a forradalom ártatlan áldozatait. Itt az ideje, hogy azoknak is felállítsanak egy emlékművet. Egy francia művészettörténész ismerősöm január huszadikán, XVI. Lajos lefejezése napján, minden évben fekete pántlikát tűz a gomblyukába.

Megszólaló: 
Kibédi Varga Áron