Megszólaló
Szememre apellálnak és kilesnek.
Szívemre apellálnak és megölnek.
Tenyerem titkos katonai térkép:
mellékutak és hidak halmaza.
Sugárzó jegenye két karom, susog.
„Malyenka szép haját lebontva
lement a vízhez hajnalonta…”
Nem maradt róla fénykép.
Küszöbön hajlok; várok, míg a szél
hajamról és emlékedről leolvad.
Hidegben minden egyenes, hegyes.
Kályha mellett mindenki kegyes,
méltó, nemes, pihent, tréfálkozó,
gőgös, borús, enyhén epés, makacs.
Elfutnak tőlük a macskák:
hát még a halak!
Tornyot hiába építettek,
kardot hiába készítettek.
Hüvelyt hiába szűkítettek,
homályt hiába szőkítettek.
Fészket hiába pusztítottak,
tisztát hiába piszkítottak.
Sírnak – hiába dudorásznak,
félnek – hiába fütyörésznek.
Öregszenek – hiába erősködnek,
pusztulnak – hiába élősködnek.
Felhőkbe hiába kapaszkodnak,
lomhán hiába terpeszkednek.
Fontoskodva hiába serénykednek,
irgalomban hiába reménykednek.
Nem kellenek! Hiába ajánlkoznak.
Istennek is hiába rimánkodnak.
Vésztjósló gombokon ideges ujjaikat hiába tartják.
Büdös alsófelüket csókra hiába nyújtják.
Szeretnek – mondják, de nekem hiába mondják!
Magas vendégeikkel szememet be nem fogják.
Nyávognak, hogy ők macskák – de mégse macskák.
Szélben csattognak, mégse zászlók;
mélységekről pofáznak, de csak gázlók.
Felettünk szállnak, mégse felhők;
árnyékot vetnek, mégse felhők.
Heréltek, mégis dudahangon danolnak.
Impotensek, ágyékukban csak visszhangok kelnek.
Magasba köpnek és aláállnak,
a nadrágjukba csinálnak.
Félnek gyors szememtől
sistergő ostoromtól
tekergő kenderemtől
fényes fegyveremtől!
Rajta, fiúk: –
elő a botokat!