Szabó Lőrinccel beszélget Tóbiás Áron, 1956 szeptemberében

TÁ: Hogyan viselte kedves Szabó Lőrinc az elmúlt hosszú-hosszú évek során a hallgatást? Nem törte össze?

SzL: De, igen. Persze csak úgy, ahogy az élő élet törik meg, egy kicsit gumiszerűen. Van azonban benne végleges és jóvátehetetlen romlás is, ez pedig az idő tényezője. Az én számításom szerint tizenkét év volt, amíg hallgattam. Ez az igazi romlás. A világtalan, az elmulasztott sok alkalom, a megölt kedv, az elmaradt utazások, az elvesztegetett férfikor. Negyvenen alul nem nagyon érzi az effélét az ember, ötvenen túl azonban egyszerre más a helyzet, főleg két szívtrombózis után. 

TÁ: De hiszen, ha jól veszem számba, ez alatt írta a Tücsökzene több mint háromszázhatvan nagy strófáját, ha jól emlékszem háromszázhatvankettőt. Ez alatt a tizenkét év alatt az utolsó kötetet, a mostani Válogatott versekben, és ezalatt a Huszonhatodik év száznál több gyönyörű szonettjét.

SzL: Mérjük azonban éppen ezeken azt, ami elmaradt. S az első Tücsökzene is csak tessék-lássék került forgalomba. De hát nem akarok rekriminálni. Nem csak utálatos dolog a számonkérés, hanem sajnos eredménytelen is. Aztán meg elpusztíthatott volna végleg egy buta bacilus, egy buta golyó a háborúban, egy beszakadó fal az ostrom alatt. Mocskos egyéni tapasztalatok, hazug és fondorlatos kritikák jobban megviseltek. Így hát, hagyjuk a panaszt. 

TÁ: Különben is bizonyára jólesett Önnek az az örvendetes meglepetés, ami a Válogatott verseinek könyvnapi kiadását kísérte. Elfogyott a kötet, és utána, íme, a második kiadás is már fogytán van.

SzL: Hát remélem, hogy csakugyan az is elfogy. Az igen, az nagyon jól esett. Jól esett. Jó érzés volt látni, hogy a közönség nem felejtett el, nem hagyott el, sőt, hogy mennyire ismer, elsősorban az új fiatalság. És a szeretet, amellyel azóta felolvasásaimon fogadnak.

TÁ: Legutóbb pedig elnöki tanácstaggá választotta az Írószövetség közgyűlése.

SzL: Az Írószövetségben én nyilván nem fogok sok vizet zavarni. Szinte kívül szorultam az életen, és most alig ismerem az aktuális problémákat, embereket, intézményeket. Egyelőre tanulok visszaszokni az életbe.

TÁ: Mégis, mit érzett akkor?

SzL: Csodálkoztam. Előző napon még a Balatonnál voltam. Ott valaki, előre megjósolta az eseményt. De mondom, a dolog meglepett.

TÁ: Milyen munkákat várhatunk a közeljövőben a keze alól?

SzL: Még mindig nyom a sok fordítás, amely szerződésileg fölfalta az időmet. Eleinte még örülnöm is kellett, hogy egyáltalán hozzájutottam fordításokhoz; abból kellett megélnem, amit bizony már az Örök barátaink első kötete után is majdnemhogy utáltam. Fordításaim egyébként naivabb lelkekben azt a látszatot keltették, hogy én nem is hiányzom az irodalomból, hiszen mindenfelé csak szerepeltem ezzel-azzal. Két-három éve aztán fokozatosan lazultak a bilincsek, és kezdték a saját dolgaimat is közölni a lapok, folyóiratok. Hallgatag együttérzést szinte mindig éreztem a jobbak részéről a néma esztendők alatt. A Magvető azonban már most, ’57 könyvnapjára ki készül hozni a Huszonhatodik év című verseskönyvemet, százegynéhány szonettet a szerelemről és a halálról. Folyóiratokban és a válogatott kötetemben már sok megjelent belőle.

TÁ: Mikor írta ezeket a nagyon emberi fájdalmakat?

SzL: A gyász-eset után egy teljes évig semmi mást nem írtam; tehát 1950-ben és ’51-ben. Akkor inkább a nyomorúság nyomott még, nem fordítási megbízások. Két, három évvel később ezeket a szonetteket nagyrészt szinte születésük előtt felszívta volna a versfordítás.

TÁ: Hány költeményt írhatott életében?

SzL: Nem tudom, talán ezerkétszázat, ezerháromszázat.

TÁ: És hányat fordított?

SzL: Azt hiszem, hogy a dupláját.

TÁ: Mi kell a jó vershez?

SzL: Befelé — állandó tehetség és a pillanat fogékonysága; kifelé — ráérés és teljes feszélyezetlenség: desinvolture. A negyvenes évek elején néhány külföldi íróbarátommal nyilvánosság előtt fedőnévnek ezt a francia szót kezdtük használni, vagyis: fesztelenség, szabadság.

TÁ: S az most meglesz?

SzL: Meglátjuk. Reméljük. Akarjuk.

TÁ: Mikor írt legutóbb eredeti verset?

SzL: Múlt vasárnap.

TÁ: Hogyan és miről?

SzL: Véletlenül. Az élet szép és rút meglepetéseiről.

TÁ: Szeretném megkérni, mondjon most valamit kérdezés nélkül.

SzL: Szívesen, akár kettőt is. Nemrégiben egy kedves barátnőm idézte egy régi interjúm záró mondatát. Akkor azt kérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha nem volnék Szabó Lőrinc? Hadd ismételjem meg az akkori válaszomat: “Gyík egy napsütötte kövön”.

TÁ: Ez nagyon szép. És mi a másik üzenete, a kérdezés nélküli?

SzL: Békesség a Földön a jóakaratú embereknek.

Műfaj:  beszélgetés
Egyéb:  Készült a Magyar Rádió 1956 őszén meginduló Írószobám sorozatának részeként. A sorozat riportere Tóbiás Áron volt. Az interjút a Magyar Rádió 1956. november 11-én vasárnap délután tűzte műsorára, ám a forradalmi események miatt a sugárzásra már nem kerülhetett sor. A hangfelvétel mégis megmaradt, mivel Szabó Lőrinc írósógora, Füsi József átmásolta, így került magánkézből a Petőfi irodalmi Múzeum gyűjteményébe.

Megszólaló: 
Szabó Lőrinc