Megszólaló
Céltalan járás, mint a kutyák görbe tánca,
vagy a becsiccsent gyámoltalan venyigeteste,
így kezdődik a séta, még üres ábra az utca,
s olyan véletlen a föld, mint mikor megszülettünk.
Ferde az ember, mint a földhöz nyomott fű,
de lassan megnő a többiekkel, és olyan nagy
útja közepén, hogy ágaskodik egyre több fejével,
s a sárga házaknál már kilátszik a nyájból, mint a szamár.
Egyre több pillangó kapaszkodik hajába, szemébe,
egyre több hold vezeti, egész hold-szakok sokasággal,
kicsattan és visszasorvad magába, csikó és félelem,
a tömegben nyújtózkodik, mint szalonnabőr a tűzben.
Van korszak, hogy az ember lába térdig jár a földben,
van korszak, hogy órákig el sem válik a széltől,
van, hogy csak a talp csókizma vagy a lábak tévedése
vezérli, vagy a vágy, rózsakehelybe nézni majd a hársnál.
A parti bokrokban nyulak makognak, seregélyszőrű
szürke kancák, egészen a csúcsig kivirágzott ökörfarkkórók,
üstökös felhők kék szőke ökör színben és alakban, –
vigyázni kell a füvek zajára, mint a gyertyalángra ekkor.
Most fogannak a gombostűfejek és a halandó pillangók,
most kell utolérni a holtakat egyre üresebb életünkkel,
most kell megtalálni az utolsó métereken a forrást,
most kell a harag pereméről visszahozni egy megölt szót.
Nem elég sodródni a hold-koptatta, barna földön,
nem elég kimerülni egy édeset ígérő látomásban,
nem elég a fájdalom tökélyét hordozni magunkban,
bölcsnek is kell lenni a fujtogató félelemben.
Mocskos a siralom, ha egyedüli a siralom.
Egyedül sincs, aki nem számol sokakat magában.
Nem csak embernek, hanem halottnak is születtünk,
és nem csak halottként lehetünk emberek.
Felv. 2016. május (Kötetben: Jel a semmiről, Napkút, 2009)