Részlet a Tili és Tiló című meseregényből

1.

Fagyos szél fütyült a síkság felett. Az érintetlen havon csak a medve óriási lábnyomai látszódtak, mint a holdon a kráterek. A lány a medve hátára tett díszes nyeregben ült, bojtos sapka borította a fejét, ami alól kíváncsian kandikáltak ki göndör, fekete tincsei. A medve megállt, és hangosan felbőgött.

               – Elfáradtál? – hajolt előre a lány, hogy a medve szemébe nézzen, aztán megfordult a nyeregben, és lehuppant a hóra. Hangosan szipogott,  megtörölte orrát a kabátujjában, és nyújtózott egyet.

              Akkor ütötte meg fülét a hang.

Cincogás volt. Napok óta csak a medve meg a saját hangját hallotta, és a szél fütyülését. Meglepte, hogy rajtuk kívül van még valaki a hómezőn. Hamarosan megtalálta a hang gazdáját is. Egy szürke egeret, aki beleesett a medve mély lábnyomába, és nem tudott kimászni belőle. 

               – Majd én segítek neked! ­– nyúlt a gödörbe a lány, és kiemelte az egész testében reszkető egérkét. – Hogy hívnak? – nézett az ijedten csillogó gombszemekbe.

              – Szimornak – felelte az egér. A lányt nem lepte meg, hogy érti a kis állat nyelvét. Némelyik állatnak értette, némelyiknek nem, de a legtöbbnek igen. – És téged?

A lány nem felelt. Olyan arcot vágott, mintha élete legnehezebb kérdését tették volna fel neki. Hiába gondolkozott, nem jutott eszébe. 

– Tehát nem tudod.

A lány megrázta a fejét, és röpdösni kezdtek a sapka alól kibújó tincsek.

– Segítettél kijutni a gödörből, cserébe én is segítek rajtad. Adok neked egy nevet. Mától Tilinek fognak hívni! Mert olyan tilis vagy.

– Dilis? Ahhoz képest, hogy az előbb mentettelek meg, kedvesebb is lehetnél.

– Nem dilis, hanem tilis – cincogta az egér. – A Tili az Otília becézése, ha nem tudnád.

– De tudtam – felelte Tili, pedig fogalma sem volt róla.

– Tetszik?

A lány szíve olyan forró lett a végtelen hómező közepén, mint egy bögre tea. A Tili név valamit megszólított benne. Olyan ismerős volt, csak nem tudta, honnan. Két ujja közé csippentve megrázta az egérke apró mancsát:

– Nagyon tetszik!

Hirtelen morajlás ütötte meg a fülüket. Szimor először azt hitte, földrengés lesz, aztán a következő gondolata az volt, hogy vihar készül. De egyik dolog sem tűnt valószínűnek.

– Mi volt ez? – kérdezte végül.

               – Ródli hasa korgott – bökött hátra a hüvelykujjával Tili, aztán levette a hátizsákját, és kivett belőle egy almát.

               – Mi az ott? – mutatott Szimor a foltos, nagyméretű tojásra, amely az alma mellett lapult. – Miért nem sütjük meg? Ízletes rántotta lehetne belőle.

Tili gyorsan becsukta a táskát, és a háta mögé rejtette:

                – Ezt a tojást nem ehetjük meg. Néhány napja találtam. Vissza kell juttatnom a gazdájának. Azt sem tudom, milyen madáré lehet.

                – A méretéből ítélve valamilyen nagy madáré. Talán egy sasé – borzongott meg Szimor a gondolatra, és önkéntelenül is a szürke ég felé pislogott, ahová a közeledő végzet kampós csőrű árnyékát képzelte.

Ródli odacammogott hozzájuk, és három gerezdre vágta az almát éles karmával. A szeletek gyorsan elfogytak.

               – A tojásnak melegre van szüksége. A helyedben a kabátom alá tenném – mondta Szimor, és megnyalta hosszú, fehér bajszát.

­               – Igazad van – vette ki a tojást Tili a táskából, és a kabátja alá dugta.

               – Tudtad, hogy az egereknek is melegségre van szükségük? – nézett a kislányra Szimor, és szemében vágyakozó fény csillant.

               – Na, gyere! – vette a tenyerébe Tili. – Tudom, mit szeretnél – mondta, és az egeret mosolyogva a kabátzsebébe tette.

 

(Koinónia Kiadó, 2019)

Megszólaló: 
Acsai Roland